Ezek a petyhüdt, fáradt, lomha perczek
Szivemre mint lidérczek nehezednek.
Érzem, a hogy lassankint öldösik,
Csontombul a velőt kiszörpölik,
Hogy tűrelmetlenűl és bosszusan
Gyakran könyörgök: Verj meg, óh, uram!
Hadd sírjak égető vérkönnyeket,
Sötét hajam’ a bú őszítse meg,
Lássam, hogy lelkem rongyokká szakad,
S roskadjak össze ennyi kín alatt.
Üldözzön átok, kaczagás a sírba,
Dobáljanak meg kővel engemet;
De legyen aztán rólam is megírva;
Viharban élt, a villám ölte meg!
Kinek nyomor ringatta bölcsejét,
Ki mindig félkegyelmen éldegélt,
Semmit se vesztett, mit méltán siratna:
Nem szenved az, szüksége nincs vigaszra.
De koldus szívvel, jövőben se bizva,
A kincses multat sóhajtani vissza,
Bánkódva, elhagyottan, egyedül,
Álmodni régi örömek felül;
Hurczolni szebb idők emlékeit:
Nem birja szívem és elvérezik.
Csak múljatok, csak múljatok,
Ti meddő, szomorú napok.
Kiállom én az éjszakát.
Ha nem is látom csillagát.
Ábrándvilágom rég fakó;
Reményem összetört hajó -
S szivemet, mint kéklő hegyet,
Sürű, nehéz köd ülte meg.
Ez egyhangú homály, e köd
Oly jó, mert legalább beföd.
Nem látni, hogy szivem sajog;
Nem tudni, bús miért vagyok.
Csak múljatok, csak múljatok,
Ti meddő, szomorú napok.
Örökké nem tart semmisem:
Szivem is végre megpihen.