Ki síromat mint Lázár elhagyom,
S mélázok a rügybontó tűznapon:
Egyszerre szomjuságot érzek itt bent
Átélni, átélvezni ujra mindent.
A napot, mely ragyog mindenkinek!
A levegőt, a földet és vizet
Úgy bírni, mint az első ifjukorban;
Ujat találni minden kis bokorban.
A sokaság közt járni gondtalan’!
Nem nézni: Ezt kerüld! Ez tiltva van.
Fölverni dallal erdő-némaságot;
Csókolni szép lányt, tépni a virágot.
Ah, szárny és nem koporsó kell nekem.
Szivem kitárul... már emelkedem.
Eszmények, vágyak, foszladó remények,
Még egyszer nektek, általatok éljek.
Legyek izgékony, lázas, nyugtalan,
A drága percznek élve czéltalan’,
Óh, sziv, elég időd lesz csöndesedned,
Ha ideged majd tompul, izmod ernyed.
Márvány-nyugalmat ne ohajts előbb,
Csak a mikor hanyatlik már erőd;
Mikor már bénul ritka szivverésed,
És már csak hálni jár beléd a lélek.
Mozgás és munka, vágyak, ingerek,
Remény, aggály embert jelentenek.
Örök békéből nem jutott ki másnak;
Az istennek csupán, meg a halálnak.