Ugyanannak

Mennyi hévvel, mennyi hittel Csüngsz e szócskán pesszimizmus! Bár a szíved csupa ábránd, Eltagadott, titkos ábránd:

Követvén a kor divatját, Kicsinyled e mikrokozmoszt, Századunk nagy vajudását; Mert szükséged van haragra,

Nagyhitű kis tagadásra, Ok nélküli szenvedésre; - Mert, barátom, ifju vagy még! Pesszimista hogyha volnál,

Nem tévedtél vón’ közénk el, Nem ohajtnál itt maradni, Köztünk, a kik ugy születtünk, Hogy sohase boldoguljunk,

Hogy megrontsa ifjuságunk’ Sorvasztó vágy lassu mérge, S hogy az érett férfikorban Se izleljünk semmit abból,

A mit ifjan nélkülöztünk. Van talán, óh van közöttünk, A ki gyöngéd lelkü, mint te, Az igazság kedvelője;

Fínomsággal nemes izlést, Hitet, hevet párositó; Józan ésszel, tiszta fejjel, Szellemkinccsel dúsan áldott...

Ah, de bárgyu, meglapúló, Mint csavargó az urak közt, S csak hebegni, csak dadogni Tud félénken, mint a gyermek:

Szíve bátor, lelke finom, S mégis, mégis komisz ember! Mert kopottas a kabátja! És te látva őt, kerűlöd,

Hogy ne kelljen szóba állnod S kezet fognod véle nyiltan. Tán azt mondod, a költészet Nemesít... De óh, ki látta,

Hogy kegyelte vón’ a múzsa A kék vérü, dús halandót, Részesét a hatalomnak, Kinek rendben van a gyomra

És se erkölcsén, se húsán A nyavalya nem rágódik; Kinek fel nem dúlta éltét Szenvedély, bün vagy a balsors;

Ki nyugodtan, józan ésszel, Tiszta, vídám öntudattal Minden óra örömébül Kiveszi a maga részét;

Nem mohó, nem telhetetlen, Akkor eszik, hogyha éhes, Akkor iszik, hogyha szomjas, S nem csömörlik meg a soktól,

Mert barátja az elégnek!... Mondod, ez nem a valódi, Az objektiv pesszimizmus... Szubjektiv-e, objektiv-e,

Mit kérdezzem, mit kutassam! Elég nékem az, hogy érzem, Egy világgal szemben érzem! Látod, én a te helyedben

Stendhalt, Baudelairet, Balzacot, Tainet S az egészség többi korcsát Elégetném, mint az orvos A ruhát, a fertőzöttet;

És a múzsát, ezt a rongyos, Élhetetlen utczahölgyet, Kávéházba, lebujokba Szégyen nélkül el-bejárót,

És kecseit minden éhes, Fésületlen naplopónak Mosolyogva ingyen osztót; - Ezt a r__ót a helyedben

Én megvetném s ott mulatnék, Hol illatos félhomályban Púha vánkos, selyem ágy van. És az ágyban

Egy szép nő, szebb, mint a múzsa... Lehe illat, keble bársony, S oly szemérmes, hogy csak akkor Csókolhatod édes ajkát,

Ha a lámpát lecsavartad.