Fut, fut, repül az ifjuság előttem, És én üzöm rózsás nyomát zihálva; De testem-lelkem kimerült, erőtlen S többé nem ér el szép idők varázsa.
Derült világom, érzem, úgy setétül, Mint arczom színe nyári nap hevétül. Ha újra kezdhetném az ifjuságot Szerelem szárnyán, ábrándok virányin;
Ha májusban szivemben is virágok Nyitnák ki kelyhük’: bűvös hajnalálmim: A hervadástul óvhatnám-e lelkem’, S a gyönge lányt attól, hogy elfelejtsen?
Nem akarnék-e újra telhetetlen’ Minden virágot koszorúmba fűzni? Szellőtlen árnyékból nem szivesebben Futnék-e napra, pillangókat űzni?
Unott gyönyörök kelyhét undorodva Magamtul ismét nem lökném-e porba?... Ah, úgy van! ember vágya telhetetlen, Az édenben természetünk a sátán.
Ott leskelődik ránk kigyói mezben Mindenbirási vágyak almafáján. Jó, hogy kiüztek, kitagadtak innen; Mert sose győzünk szenvedélyeinken!
Meg-meglegyint szellője tűnt napoknak, Távol vidékről, hol a rózsa nyit. Virágid, ifjuság, hogy’ hulladoznak, Hogy’ szétfoszolnak fényes álmaid!
Őrizd bár féltve, megfakúl a lélek. Minden fohász egy álmot elsodor. Hervasztja naphő, rejteke a szélnek, Mint elhagyott, száraz virágbokor.
Köd, szürke köd vonul minden keresztül; Lemondás búja, néma hervadás. Nem fáj; de lényem mégis összerezdül; Nincs jajszava; de némasága gyász.
Tengődve élek a rideg valóban, Mióta lelkemet nem áltatom. Nem azt sajnálom, hogy mindig csalódtam: De hogy már többé nem csalódhatom!
Cookies on Poetry Cove