Túlélek én minden csalódást! Nem öl meg engem fájdalom. Sok bánat eltompítja lelkünk’, S ez jól van s bölcsen is nagyon.
Mit innom hágy a sors, a mérget, Mint a dohányt, bort megszokám. Szerelmi bú, nyomor, szegénység Kétségb’esést nem hoz reám.
A keresztlevelem hazudja, Hogy fiatal vagyok, pedig A vénség szomorú nyugalma Lehatott már a lelkemig.
Mesés világba nem ragad már A nagyravágyó szenvedély, S szivem, mely annyira csalódott, Csak az emlékezetnek él.
A nagyralátás büszke szárnyon Ragadt magával el, tova. Nem látszott onnan, a magasból A bűnös ember nyomora.
Felhőkbe törve égtem én a Vágyak tüzében egykoron. Elhamvadt bennük ifjuságom, S a tűz utója már korom.
Mint az angyallal Jákob egykor, A boldogsággal küzködém; De áldását hiába kértem; Nem tudtam lenni boldog én.
Fáradt vagyok a küzdelemtől; De megpihenni nem tudok. Most is kínlódom, mint az angyal, A ki az égből lebukott.
Mit ér, hogy annyiról lemondtam? Mit ér, hogy bölcs türő levék? Szerelem, ábránd, hit, vidámság Nélkül mit ér a bölcseség!...
Lelkem sajog s bár türelemmel Van mint a szentirás tele: Csak más olvas belőle vígaszt; Nekem a kínok kútfeje.
Reményt! reményt! Óh, hagy hihessem: E nyomor egykor véget ér. Oly iszonyú a mult; fülembe Kiáltja minden percze: vér!
Nem haltak még ki a Kaínok, Még nem sülyedt el Szodoma. Az ember most is csak a régi, S óh jaj, nem is lesz más soha!
S habár uj Messiás születnék, Nem hozna ő se jobb időt. A gonoszság, mely nem hisz Istent, Halálba vinné most is őt.
Mig butaság, gőg, szívtelenség Élet-halálra versenyez: Nagy lélek, nagy erény örökké Üldözve, számkivetve lesz.
Hogy koldusbot jutott Homérnak S Jób hamudombon szenvedett; Hogy megölték képmutatók azt, Ki békességet hirdetett;
Hogy lesz még számos méla Hamlet, És lesznek bűnös Gretchenek; Hogy fájdalom minden nagy érzés: A bölcs megérti és nevet.
A szellem sorsa harcz; de ritkán Jut czélra, ritkán győztes ő. Ha kimerűlt a küzdelemben, Elsöpri földi, nyers erő.
Kezdettül óta e világon Erőszak a hatalmas úr. Erény, lángelme, szellem, ihlet, Mit ér, ha gyönge és mazúr?
Úgy, úgy! A zsákmányon hizott bűn Magasan hordja fenn fejét; S a gyönge vértanú s a lángész Könnyezve rágja kenyerét.
Mindenha úr lesz és hatalmas Fegyver, erőszak, pénz, tömeg. S e bitor eszközök bukását Az öreg föld nem éri meg.
Bohócz-világ! megszoktalak már, Hisz’ ennek így kell lennie. Nem szomjazom jobb korra többé; Nem fáj nekem már semmise.
A balga hisz csak lehetetlent; Én hát türök, ha tűrni kell. Nagy bölcseség veszteg maradni, És nem törődni semmivel!
Cookies on Poetry Cove