Tedeum

Hány magas eszme, mennyi ábránd Kél s száll szivembe’ szerteszét! De egynek sem tud adni hangot, Oly árva sokszor a beszéd.

Ügyetlenül vergődik itt lenn A messze szálló gondolat. Viszhang a vers; érzelmeinknek Majd mindig csonka hangot ad.

A multból, mint távol harangszót, Áthallom a bölcs jósigét: Ne szünj soha jobb korra várni! Kislelkü! tudsz e hinni még?...

S hinnék; de látom a jövendőt, A neve vér és iszonyat. Az örök harcznak, gyötrelemnek Jó vége soha sem szakad.

Hült vágyak, elzüllött remények... Mit várjak én még idelenn? Kinomat zengném, ha találnék Uj dalt az ócska hangszeren.

Kinos vajúdás, lázas álmok... Im’, ez a dal története, Egyhangu mind, ah, mind unalmas; A dalnak sincs már érdeme.

Uram! nem átkozódom én, bár Sokszor sohajtok csöndesen. Az én beteg szivem fohászát Ki hallja meg, ha még te sem!...

Tátongó sebemet te látod; De nem adsz rája balzsamot. Pedig, hogy nem gyógyul magátul, Én Istenem, te tudhatod!

Egy átok űz! hiába vágyom Az emberekkel tenni jót. S ár sujtasz mind a két kezeddel, Én tűrök, mint a bárgyu Jób.

A porba hullok. Óh, ki merne Panaszt emelni ellened? Himnuszt zengek keserveim közt; Dicsértessék a te neved!

Ki lát szivembe?... Senki!... mégis Fölírják, hányszor vétkezik. Kövezzenek, vagy áldjanak meg. Ők lelkemet nem ismerik.

De nem haragszom; hisz’ az ember Egymás birája nem lehet. És a mi fáj, a mit zokogva Panaszlok, nem a gyűlölet.

Szentségem a keserv, s miként a Katona rongyos zászlaját: Szivemet annál jobban őrzöm, Minél több bánat járja át.

S ha eltipor a szenvedélyek Bősz méne a harcz mezején: Ne gázoljon szivembe senki; Maradjon a zászló enyém!

Megnyugszom. A nehéz lemondás Késő korában élek én. Örültem én is az örömnek És a mi fájt, megkönnyezém.

S közelg bár nagy idők viharja; Én csillagomhoz hű leszek. Tebenned bízom, örök Isten; Dicsértessék a te neved!