Virága édes szerelemnek:
Az út porából fölemellek,
Rideg kedély volt, fogadok,
Ki téged így eldobhatott.
Ki rád tekint, forróbban érez.
Eldobni téged, lehet-é ez?
Jer hát ide szivemre, jer!
Ne a hideg földön heverj.
Pompája teljes még a nyárnak,
S téged már haldokolni látlak.
Ki se lehelted illatod’:
S leveleid’ már hullatod.
Szegény virág! jer, én megértlek,
Az én szivem rokon tevéled.
A sors könyörtelen keze
Virágkorában tépte le.
Most hervad, mint te, eltiporva,
Ifjan, részvétlenűl a porba’,
S nem akad senki, senkisem,
Ki fölemelje szeliden.