Sötét lapok! komor, nagy eszmék! Igazság, mély, egyhangu bánat. S én hiszem is, de úgy szeretnék Örülni mégis a világnak.
Nagy bölcs! olvaslak bámulattal; De bölcseséged nem vigasztal. Porember, óh, tanuld meg itten, Hogy a teremtés elhibázott.
Maradj meg régi bűneidben; Légy hitszegő, kegyetlen, álnok. Légy aljas! bűnre vagy teremtve. Gép vagy; ne bánd, ne vedd szivedre.
Átkozd anyádat, születésed’, Utálatos légy önmagadnak. Zokogj! nagy bűnhödés az élet, S a boldogságnak vágya van csak.
Légy koldus vagy a sors kegyeltje: Nyomorra, kínra vagy teremtve. Fonák, hívságos, ferde minden, Hanem szükséges; ez vigasztal.
Szükség határoz tetteidben. Gonosz vagy?... ne törődj’ te azzal! Sorsod előre van kiszabva, Mint sötétedés holdba’, napba’.
Urad két óriási zsarnok: A körülmények és a véred. Gyötör a vágy sokszor s akarnod Még sem lehet, te törpe, féreg!
Csak hurczolod tovább a vétket, S az önzés balzsamod, reményed. Nem tudsz te élni, csak hibában. Erőd nincs jónak lenni mindég.
Önző vagy s gyáva halni bátran, Fájdalmad, kínod bárhogy’ is tép. Szerencsétlen vagy, gonosz vagy, S élsz bűneidnek, kínaidnak.
Mert együgyűnek lehetetlen Érezni kéjek hevülését. S ha tán eszes vagy, ép’ a szellem Csepegteti szivedbe mérgét.
Nyugalmadat elűzi kétség. Rab vagy, silány játékszer és gép. Gőgös sziveddel élsz kinokban, Végetlen önzés lakja mélyét.
Tenbűnödet mindenha jobban Beczézed mint a más erényét. S minél kisebb vagy és silányabb, Más ellen annál több a vádad.
Ha buta volnál, mint az állat, Nem volna, hidd el, annyi vétked. Az ész a fájdalom tenálad; Az ész tipor a sárba téged;
Mert jámbor erkölcs és a szellem Öröktől két halálos ellen. Jóság, hüség: önzés, de gyáva. Félt mindig, a ki sosem ártott.
Hazugság minden álom ára, Ismerd s utáld meg a világot. Ne gondolj véle: búban, üdvben Nézz hidegen rá, megkövülten.
Keresd az üdvöt nyugalomban, S ne higyj a jóban, szeretetben. A világ legrosszabb a hogy’ van S az ember átka véghetetlen.
Erénye, üdve, vágya semmi, S legjobb nem élni, nem születni. Sötét lapok; mély, komor eszmék! Takarjon el most rózsafátyol.
A boldogságban én hiszek még, Bár tőlem minden percze távol; S lelkem bár szomorú halálig, Örömre, boldogságra vágyik.
S bár könnyem’ látja minden óra, Szivem rajong, szeret, remél még, S illatlehellő, mint a rózsa, Bár eltaposták, összetépték.
S ha nem leszek is soha boldog: Szeretek, álmodom, rajongok!
Cookies on Poetry Cove