Egy éjjel a sátán ágyamhoz álla;
Nevetett, hítt, igérte kincseit.
Frakkot viselt s oly inger volt szavába’,
Hogy már azt hittem: végem, elveszit!
»Eljősz-e hozzám, édes, jó barátom?
Protekcziómat ígérem neked.
Mi kell? Szép hölgy? arany? fény? pompa? mámor?
Mind a tied lesz...« - Én koldus leszek.
»Agyadban égsz s rossz álmaid’ beszéled:
Igy senki sem felelt nekem soha.
Rég’ vágyom okos alkut kötni véled;
Ne légy, öcsém, ily szörnyen ostoba.
Dörgöld ki szemeid’ s ne álmodozzál;
Légy ember és ne hitvány lázbeteg.
Gavallér lesz belőled. Jősz-e hozzám?...
Fejedet rázod?...« Én koldus leszek.
Gavallérnak kevély vagyok s ügyetlen;
Majom és róka lenni nem tudok.
Kincsnek pedig hatalma nincs felettem;
Az kincsem, a mit érzek, gondolok!
Vigasztalóm az édes dal zenéje;
Ez balzsamom, hitem, ha szenvedek;
S dalolva hágok a sátán fejére.
Aranyod nem kell! Én koldus leszek!
Urad vagyok! Leszállok a pokolba
És Luczifert magát elégetem.
A jókat összegyűjtöm egy akolba.
Halleluja! Megáldva végzetem!
»Már látom, hogy méltó vagy ostoromra,
Bolond te, kin segítni nem lehet.
Adieu!« - S én visszadőltem vánkosomra
És felzokogtam: Én koldus leszek!