Salamon király álma

Zsidóknak bölcs királya, Salamon, Tudósit összehívta egy napon S igy szólt hozzájok: »Álmot álmodám. Lássam, megfejti-é a tudomány?

A hallgatag Jordánon lefelé Siklott velem egy rozzant kis hajó. A tájat sűrü párázat fedé, S az ég nem volt derült, hanem fakó.

Lehúnyt pillákkal úsztam csöndesen Komor sziklák, homokpartok között. S aztán egy hangra fölnyitván szemem’, Ég s föld mosolygó mezbe öltözött.

Szelíd fuvalmak árja csókdosott, Meg-meglibbentve ősz szakállomat. A szellő nárdusz-illatot hozott, Kőszikla is termett virágokat.

Oly fényes volt a táj, olyan meleg! A fákon, földön nyilt a sok virág. Láttam csodás nézésü szűzeket; Közöttük rózsakeblü Jemimát.

Fürgén szökeltek, mint az őzikék Ő s Izraelnek többi lányai. Titkos zenétől zengett a vidék. Vágytam kikötni, partra szállani.

Kerestem a kormányt, az evezőt; De két kezem sehol se lelheté. Tündérmező ért uj tündérmezőt, És kis hajóm csak úszott lefelé.

Aztán sötét lett, s láttam uj csodát. Az égnek eltünt napja, csillaga. S ketten haladtunk csendesen tovább: Én csónakomban és az éjszaka.

Ezt álmodám, s bár mint hányom-vetem, A nyitja hogy mi: meg nem lelhetem. Setéten ül meg tompa fájdalom; De a nevét, ah, meg nem mondhatom.

Szivembe érzem benntörött nyilát; És balzsamot nem ad rá Gíleád. Belém szorult a kínok tengere, S nem sírhatok, bár sírnom kellene;

S mig álmom’ meg nem fejtitek, ti bölcsek: Érzem, nem is fogok hullatni könnyet.« Megfejtem én! Szól szép arczú Ahíja. Dicsőségednek nincsen semmi híja.

A merre lépsz, magasztalás fogad, S kőszikla is terem virágokat. Hatalmad’ érzi nyúgat és kelet, Ifjak s szüzek csak rólad zengenek.

Megfejtve álmod ily hamar vagyon. S szól a király: »Könnyekre szomjazom!« Megfejtem én, király, mult éji álmod’! Szól most a csillagoknak bölcse, Sádok.

A szép vidék, a bájoló zene, A fürge táncz mi mást jelentene, Mint a világ hívságos élveit; Bölcsek, kik nem csábulva nézhetik.

Az evezőtlen sajka lebegése Királyi elméd, melynek bölcsesége Leküzdi bűnös gerjedelmeit, S azt vallja, hogy hiúság minden itt.

Ezt mondják álmodról a csillagok. És Salamon nyög: »Még se sírhatok!« S föláll Nátán, szakálla mint a hó: Hogy álmod mit jelent, nyilvánvaló.

A nap ragyog, a szűzek lejtenek, Nyit a virág, de óh, már nem neked. Öreg lelkednek nincsen lángja, színe; Társid lemondás, bánat, éjmagány!

S a vágyak evezőjét elveszítve Haladsz a vénség rozzant csolnakán, Mig eltünik előled a világ, És sírod örök éjét hinti rád.

Az agg király csak néz és nem felel. Hervadt ajkáról sóhaj lebben el. Arczát kezével lassan elfedi, És megerednek néma könnyei.