Veszélyes istent hármat ismerek, Jaj annak, a kit elveszítenek! Megmételyezve vérét, gondolatját, Agyát lenyűgzik, szívét fogva tartják.
Behálózzák idegzetét, velőjét, S melyet beszí, megrontják levegőjét. Rabjok marad, mig végsőt nem lehel. Báb volt, mig élt s áldatlanul vesz el.
S kit megrontottak így az istenek, Nevetnek rajta és nem érzenek. A fény is szennyes és a lég dohos, Hol az első uralg, a potrohos,
Terpeszkedő, nagyhangu és rekedt, Szemében láthatók a vérerek. Az éjszaka, a lárma kedvelője, Az arcza puffadt, vérszinű a bőre.
Nem kell neki se napvilág, se nő, Lebújokban van jókedvében ő. Felfordul minden, a hol ő tanyázik. A szelid emberből garázda válik.
Bukfenczezik a mélabús, merengő Szótlan fecseg, pajkosból lesz pityergő. Ki máskor légi útakon repül: Lerogy a sárba, a szemétre dül.
S kit hevülésbe nem hoz, csak az eszme: Őrjöngő lesz, delíriumba veszve. Az istennek mindez csak tréfaság. Meg-megrándítja a hörgő babát.
Mulatság néki, hogy rablánczokat huz. Eviczkélhet: nem tágit tőle Bakhusz. Látszólag oly szelíd a második. Ki látja, üdvösségrül álmodik.
Rád néz elbűvölőn, szivet fogón, S ellágyulsz, mint az ércz izzó kohón. Asszony, de szebb mint hitvesünk, anyánk. A szeme csillag, sóhajtása láng.
Pogány korában hab volt a ruhája; Ma csipke, bársony; - persze jól kivágva. A merre járt, rózsák pirulva nyiltak; Ma otkolón kiséri s pézsma-illat.
Bódító, észbontó, megmérgező, A férfiak bübájos réme ő. Aczélos elme elpuhúl ölében. S ki élhetett vón’ békén, boldogan:
Családját hagyja veszni rongyban, éhen; El nem riasztják börtön és a szégyen, Csak az imádott nő után rohan. S mikor felébred lomha álmiból,
S a kórház várja vagy a vitriól: Vénusz közömbösen tovább lebeg. Az égiek ma is részvétlenek. A legkegyetlenebb a harmadik.
Mint vámpir ül meg, véred’ szívja ki. Nyomását érzed, bárhová szaladj, S még áldod őt, hogy kínoz s rabja vagy. Az életzajból elhurczol magányba,
Hogy lelked’ annál jobban szétzilálja. Az élet öröméből mit se juttat; Szomjaznod kell, szánalmas Tantalusznak! S te istenarczát együgyűn imádod,
Elhagyva érte nőt, otthont, családot. Szent kéj fog el, ha szempillája rebben, Mindenre alkalmatlan és ügyetlen, Elkésel élni; - csak hitedbe’ gazdag,
Terhére vagy társidnak és magadnak. Játéka vagy csak, nem hozzá hasonló, Kit összetörvén, elhajít Apolló.
Cookies on Poetry Cove