Alkonybiborban úszik a hajó. A tenger keble álmodón piheg. Csélcsap Zefír, az arra illanó, Hableplét pajkosan lebbenti meg.
Langyos párázat rezg a légben; A holdtányér az alkonyégen Bágyadt szinéből lángba olvad át... Köröskörül merengő némaság.
Lent a hajóba’ Pattog a nóta. Durva hajósnak Víg lakomátul
Keble kitágul; Szűk nyaku korsók összekoczódnak. Perdül a koczka, csalfa szerencse Pörgeti arra, pörgeti erre.
Ölben a lányok, Ing a ruhájok, Szív az ajak hiblájai mézet. »Lezbia, csókolj! éljen az élet!
Éljen a kedvnek mámora, gőze Éljen a vágy, mely minden időbe’ Inni mohón kéjserleget unszol. Nincs zene, bor, lány, hol Koczitusz foly!«
S még hangosabb lesz a hajófenék. Szitok, kurjantás röpköd szerteszét. Padlóra öntik a caecubumit, Tiberiust, a császárt így köszöntve.
Egy ifju pár függöny mögé buvik; Pajkos manó incselkedik körötte. Mások szilaj cordaxot lejtenek, S a gondtalan, a dévaj istenek
Látatlanul vegyülnek el e körbe. És hallga, a hajó kormányosa Hangot hall, mely nevén szólítja zordul. »Thamus!«... Ki az? Ki volna! Nem csoda.
Csak feje zúg, csak füle cseng a bortul. De ni! Nem volt ez az előbbi hang? »Thamus!«... No várj, nem tréfálsz meg, bitang! S fölmegy, hogy lássa. Gyönyörű az éj:
Ezüstszegélyü a hullámkarély. A tengerből lágyan kirezgenek A csillagok, vagy tán najád-szemek? S távol, hová a szem sötétben ér,
Etóliának partja feketél. Thamus körültekint figyelmesen. Lélek se. Minden néma, nesztelen. Csalódott mégis; s már indulna vissza.
Lent koczka várja, bor s tüzes Melissza. De ím, a titkos hang az éjhomályba’ Harmadszor is Thamus nevét kiáltja. »A földi hang embertől jő; ez égi.
Ki vagy? Mi kell?« - Thamus szepegve kérdi. Harsány szózat zúg erre át a légen; Meghallják lent is, a hajófenéken. S ez íge hallik: Thamus, vén hajós,
Légy tudtodon kivűl ma jós. Elérve Palodesz magaslatot, Add hírűl: »A nagy Pán halott!« S elnémul a duhajkodó csapat.
Nem kell a korty, nem izlik a falat. Thamusnak nem jön álom a szemére; Magába száll, merengő, meghatott; S midőn Palodeszt a hajó elérte:
A part felé Kiáltja, mint a szózat rendelé: »Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!« S egyszerre - ily csodát ugyan ki látott? -
Megindulnak fák, bokrok és kövek. Halk zokogás kél; elhaló sirámot Kinos nyöszörgés, jajgatás követ. Velőt rázó, mély sóhajok keringnek,
Sirás hangzik fel, csukló, szakgatott. De kétségb’esve túlzokogja mindet: »Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!« »Némán hever hétcsővü fuvolája,
A mellyel nimfákat rémítgetett. A föld mátul rideg, zord, néma, árva; Nem élnek rajt’ a játszi istenek. A szatirok, szilvánok és najádok
- Minden bokorban istenség lakott - Ott hagytak fát, füvet, forrást, virágot... Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott! A természetből elszállott a lélek.
Eztán a földön isten nem mulat. Nem lesznek többé gondtalan kedélyek; Jön a szivet fásító öntudat. Egyhanguság, elmélkedés unalma...
Óh Thamus, ezt jelenti jóslatod! Megszünt az istenek pogány uralma. Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!« Hallják ezt a hajósok, de nem értik.
Meghalt a nagy Pán? Álmélkodva kérdik. Ki fejti meg e százhangú siralmat?... Ti embersorsot intéző hatalmak, Óh, küldjetek fényjelt e vak homályba,
Hogy mit jelent a természet siráma. És zúg az erdő, hűs szellőcske támad, Az éj sötétje szürkeségre bágyad. A lejtőn fínom ködburok lapul,
S titkos szózat kél íme válaszul: »Pán és családja meghalt. Él az Isten: Nem fűben, fában, kőben, de a szivben. A kicsapongó istenek halottak,
Kora lejárt a dölyfös boldogoknak, A szenvedők birják eztán a földet. Édes gyönyör leszen hullatni könnyet. Az erdő hallgatag, szelid magánya
A búsulóknak lesz vigasztalása. Ki szomorú nem volt, az mind pogány, Ő rendelé ezt így a Golgothán. Ő, a ki jámbor, irgalmas, szelid
S elvette a világnak bűneit.« És ím kelet felől, a hol pirosra Leget, párát a hajnal fénye fest: Az ég alján, a földdel összefolyva
Feltűnik a kereszt.
Cookies on Poetry Cove