Osztályrészem

Az élet árnyát, fellegét is Szivárványszinbe’ látja lelkem. Csalódni és remélni mégis: Igy van megirva végzetemben.

S dallá szövődik minden eszmém S mind, a mit érzek, álmodom; De nyitját hasztalan’ keresném; Mi czélja, haszna: nem tudom.

Sugártalan, ködös napokba’, Ha rám borúl az éjek éje; Fölhangzik édesen zokogva A dal vigasztaló zenéje.

Ez tár elém egy szebb világot, S ha lelkem errül álmodik: A könny, a kín, a vér, az átok Hallelujává változik.

S megszáll a vágy, hogy letöröljem Könnyeit a szomorkodóknak; S a béke útját megjelöljem Azoknak én, a kik csalódtak.

Óh, fáj e furcsa, gúnyos élet; S lelkem gyakorta felzokog: Az emberek mind oly szegények S nem lesznek soha boldogok!

Türelmet és szánalmat oltott Belém a lét nehéz igája. Tudom, hogy ép’ az sose boldog, A kinek boldogság a vágya.

Tudom, hogy nemcsak én kesergek, Bajlódik más is eleget, Hurczolja némán a keresztet S nem vígasztalja senki meg.

Óh, hála, hála, hogy keservem’ Nem hordozom magamba’ némán! Van vígaszom, lehet pihennem, Ha gondok árnya száll is énrám.

Borongás, üdvösség, igézet Körülzsong lágyan, édesen; S mit suttogásukból megértek, Merengő, méla dal leszen.

Saját bubánatomban érzem Örök bánatját a világnak, S a lelki szomjazók nevében Sóhajtom el szelíd imámat.

És öntudatlan’, önmagátul Szakad szivembül énekem. Örömet, bút, mindent elárul... S én nem tudom, csak érezem.

S habár jövőmben írva látnám, Hogy sohasem leszek szeretve; S dicsőség nélkül, ifjan, árván, Szegényen dobnak sírverembe:

A vágyat üdvben élni váltig Siró zenébe önteném, S dalolva várnám a halált, így Sóhajtanám ki lelkem’ én.