Hulló levéllel besöpörte
Az őszi szél az útakat.
Mint a ligetnek üde zöldje,
Minden mulandó, hervatag.
Az ember visszatér a porba;
A hű szivektől elszakad.
Örök válás, bucsú a sorsa;
Mind elmulik az ég alatt.
A forró szív kihül, s ha végre
A multak sírjává leszen:
Az emlék reszkető kezével
Gyujt neki mécsest csöndesen.
Mert ennek nincsen hervadása.
Él és viraszt a sír felett.
Ez rejti özvegy fátyolába
A bús arczú enyészetet.
Azért, ha vesztettél barátot,
Hullasd sirjára könnyedet;
Ha kedvesed’ mély sírba zárod
Sírj, sírj a drága hant felett.
Keresd fel könnyel és virággal
A csendes, jó halottakat;
Hogy majd, ha síri fád beárnyal,
Téged is megsirassanak.