Kelet napfényét, rózsaillatát
Dalaid által megszerettem.
Nyáréji ábrándokba ringatád
Az élet undorát szivemben.
Naptól védett a pálma árnya
Zuleikha ott csókolt meg engem.
Bülbül szerelmetes szavára
Szép és vidám dallal feleltem.
Nem voltam soha pálmás Keleten
És mégis oly gyakorta járok
Bársony füvén, s ah, oly jól ismerem
E csókos, ragyogó világot.
Ez éktelen vásári zajban
Lelkem hazátlan, árva, bolygó.
Hervadt a táj itt, a szivekbe’ fagy van
S meleg hazába szállni oly jó.
Kinek virág övedzi serlegét
S arczán az élet napja lángol,
Ömöljön ajkadról csodás beszéd,
A halhatatlan ifjuságról.
Mondd, diadalt a bűn nem ülhet,
A boldogság még nincs kiveszve;
Az emberek még jók és egyszerűek
A tengeren túl messze, messze!...
Vezess magaddal, hadd menjek veled
Hafiz felhőtelen honába.
Hisz a mesés, a biboros Kelet
Volt őseinknek is hazája.
A nap a mint ragyogva feljő,
Mutassa őket büszke ménen
S lelkünk körül lebegjen az a szellő
Mely porukat szétszórta régen.
Jer, Mirza Saffi! s meggyőződhetel,
Hogy a magyar vér most se hült ki,
Szabadságot, nagy tettet ünnepel,
Tud ábrándozni, lelkesülni.
Magasztal bort, zenét, szerelmet;
Fenkölt szivének párja nincsen,
S nem egy leányért, ki e honba’, termett,
Hafiz is nyögne rabbilincsen.