Ha nézem a világi rendet,
Éltem során ha elmerengek,
És annyi bánat, búbaj ellen
Fellázadok rendült hitemben:
Óh, természet, benned találom
Vergődve is megnyúgovásom’!
Hozzád térek, szülő anyámhoz,
Ki elcsitít, vigasztalást hoz.
Virágos föld, s te nap az égen,
Hitvány panaszkodás ne érjen!
Ha nincs jó dolgom a világon,
Mit jajgasson parányiságom!
Egy szív tusája annyi néked.
Mint hogyha egy rügyet letépek;
Vagy mintha a tavaszba’ járva,
Rálépek egy futó bogárra.
Csak búborék, mi más az élet!
Az ember nem több mint a féreg.
Örömem, üdvem, jajgatásom
Egy percznyi lét, az is csak álom.
Mit sírjak, hogy csalódva éltem!
Az élet hánynak most is éden!
S ha ifjuságom hervadó is:
Fajomban egyre folytatódik.
Hitem, mentsváram te maradj, te!
Öledbe, természet, fogadj be,
S ragyogva nézz rám kék egeddel,
Ha por leszek, többé nem ember.
Mig érzem melegét napodnak,
Lelkem leheddel összeolvad.
S ha majdan a sir hantja föd bé:
Részed maradok mindörökké!