Hivatlanúl is megjösz minden évben, Szép márczius, bilincs-oldó tavasz! De azt a régi márcziust nem érzem; A naptár mond csak annak; nem vagy az;
A hit kidőlt, a szivnek semmi lángja; Fásultan él a kor s eszméletlenül, Multon mereng a költő és dalába Villám s haragvó mélabú vegyül.
Megalkuvás iránya most a kornak; Ábrándnál egy kis állás többet ér, Egy zsíros konczért százan marakodnak, Hogy egynek jusson mentül több kenyér.
Az igazságot, elvet megtagadják, S ki értük harczra kelne, nincs olyan, Csak szóvirág ma a magyar szabadság S az érte hősen ontott vérfolyam.
Nem, ez nem az a márcziusi szellő! Nem a szabadság éltető lehe, Egy alvó népet új életre keltő, Hogy százados rablánczát tépje le!
A nagy, a negyvennyolczas márcziusnak Nincs más emléke: néhány béna kar, S távol, hol czitrom és narancs virulnak, Honán kivül a legnagyobb magyar!
Ezért löktél hát annyi hősi sirba, Hogy a mi véred, óh hon, megmaradt, Mohó ajakkal, éhesen kiszivja Egy ingyenélő parazita-had?...
Ezért áldoztál annyi vért, vagyont hát, Hogy megtagadjanak gyáván előbb S örököd’ oszt’ arczátlanul felosszák Kétszínü, romlott, léha kegylesők?...
Csak vissza e sivár korból! Nem ég itt Ember-méltóság tiszta ihlete! Álmodjuk, hivjuk vissza azt a régit!... S ha van még a magyarnak istene:
Őt kérjük, adjon még egy csoda-kardot, Büvös csapásitól hadd hulljanak A hitvány léhütők, kik mint a barmok Csak ettek-ittak és meghiztanak.
Cookies on Poetry Cove