Kitárod érező szived’;
De az enyim rosszul fizet.
Barátságod’ kinálgatod,
S én érte mit sem adhatok.
Nem mindig voltam ily szegény:
Gyülölködém, szeretkezém;
De jöttek hidegebb napok,
S minden virágom elfagyott.
Most társim őszi fellegek;
Nem látok csak borult eget.
Kialudtak villámai;
Szivárványát se bontja ki.
Ki egykor kővel megdobott,
Azzal ma már kezet fogok:
S kit szebb kor álmaimba szőtt,
Alig üdvözlöm márma őt.
Mások viszhangja lett szivem.
Más hangot nem lelsz mélyiben,
Igy viszhangozzák rom-falak,
A mit mások kiáltanak.
Mondj jó’jszakát és menj tovább,
Kerüld e bús sziv otthonát.
Ne zörgess rajta: puszta ház,
A hol te embert nem találsz.