A jó családot, kedves arczokat, A kört, hol mindig nyájas szó fogadt, Nem láttam sok, sok éve már! A hang, mely visszahítt, nem ért utól,
S lettem rajongó, büszke ifjuból Tévelygő lantos, kósza proletár. Ah, én akartam ezt igy, én magam, Hogy elhagyott, bitang, boldogtalan
Legyek s hazátlan, mint a szél. Üzött a vágy egy szebb világ után: Pedig, hogy ezt elveszti, jól tudám, Ki oda tart, s az is, ki oda ér.
Mentem... forró láz tarka képeket Rajzolt elém; szivem nem érezett Se csüggedést, se bánatot. Igy van, hogy néha mély sebet kapunk,
S nem érezzük mindjárt, nem jajgatunk: De később annál fájóbban sajog. Egy rossz szó nem sok: köztünk nem esett. A ház, a hol mindenki szeretett,
Nem ismert haragot soha. S mégis jobb, - szóltam, - hogy haragszanak Csak legalább ne szánakozzanak; Szánásnak megvetés a rokona.
Csak áltatás volt! Könnyeket rabol Szemembül most az önvád s valahol Szeretnék sírni, mint az ég. A jól ismert, barátságos szobák
Hivnak: »Jer, itt mindenki megbocsát! Csak valld be: Gyermek, oktalan valék!« A néninek nincsen haragja rád. Jóságos arczát, szép ezüst haját,
Kérleld meg, újra nézheted. S két szép leánya, - kedves két rokon! - Titkolni fogja majd, habár zokon Vevé hosszas közömbösségedet.
Minek mentél el, kába, önfejű! A társaságnak tisztes, egyszerű Munkása volnál most te is. Komoly egyént és jó családapát
Birhatna benned most a társaság, S nem álmodót, ki éber is, nem is!« De én a hívást nem követhetem! Elég volt egy világot vesztenem;
Óh, dalvilág, maradj enyém! Magános éltem késő bánatán Enyhítek-é, ha vádolom hazám’, Hogy költőjét lenézi, mert szegény?
Cookies on Poetry Cove