Kenyérpoézis

Óh, koplalás, szörnyű az átkod, Hogy minden éhező ripők Dalt zengedez, holott kabátot Varrhatna, vagy pedig czipőt.

De hajh! az ember életében Sok dolgot intéz a has is. Szelid ha megtelt, zsarnok éhen! Olykor világfájdalmas is.

Nem egy »költő« megmondhatója, Mily ossiani érzemény, Ha tizenkettőt üt az óra S ebédre, óh, jaj! nincs remény,

Kolbász-, pörkölt-világba téved Az éhség s bágyaszt, mint hasis. (Eddig hasból csupán beszéltek, De márma már dalolnak is.)

Ha megpillant a kirakatban Sonkát, halat, pezsgő italt: Kitör egy mélabús sohajban És rögtön ír - szerelmi dalt;

Vagy emleget korcs nemzedéket, Hanyatló, árva nemzetet; Mert még ma nem evett ebédet - És jobb idők után eped.

Mind jámbor ember; nem találta Fel egyik sem a puskaport; S ha mélyen néz is a pohárba: Egyik se gyilkolt, vagy rabolt.

Mért sujt tehát oly szörnyü végzet Harminczkilenczezer gyomort, Mely nem találván menedéket! Sehol se, rímekben korog?

Az ördögöt hajdan kiverték A lélekből szent emberek; Gyügyitható már a veszettség; Csimaz ellen vannak szerek.

S a verselés rossz nyavalyája Egyedül nem gyógyítható?... Nincs még olyan szer föltalálva, Mely halandót ettől megó?...

Van, van! Egy meczenás segithet. Csak ez csinálhat rendet itt. Halmozzon össze annyi kincset, A hány has-dalnok éhezik.

Ne legyen fösvény, ossza szét a Rugott zsenik közt aranyát: (A bankó is hat!) s mint poéta Kinlódni egy se fog tovább.

Óh múzsa, ki leszállsz a mennybül, S adsz üdvezítő csókokat; Kinek szaván a bús megenyhül S a boldog százszor boldogabb:

Bocsáss meg ellenségeidnek, A kik bemocskolják neved’! Tölts bort beléjök s add nekik meg A mindennapi bifszteket.