Melyik költő nem vágyik tetszeni? A hány csak volt, ohajtá mind a tapsot. Fagyos közöny hamar szárnyát szegi. Pacsirtát zengni télidőn ki hallott!
Nincs dalos ajk, mely ne hallgatna végre, Ha nincs, a ki figyeljen énekére. S neked taps osztályrészül nem jutott. Hősöddel nem sírt, nem hevült a nemzet.
A teremtésbe’ vesztes és bukott Magad valál. Ki méri meg keserved’! Oh, szörnyü sors, nagy elmével születni, Ha meg nem érti, meg nem látja senki!
Terólad zengek, Kecskemét fia! Shakespeareje a magyar tragédiának. Im’, összejöttünk ünnepelni ma, Megengesztelni sértett, szellemárnyad’.
Óh, mester, érzi mind, a ki ma itt áll: Rosszkor születtél, siketeknek írtál. Te voltál Bánk, a vesztes, hallgatag, Kit a halál elért még életébe’,
Búját, keservét érezted magad, Elfojtott szenvedély lángjában égve. Hallhattad, hány kis embert éljeneznek: De büszke búdat némán rejtegetted...
És tünt a kor, s más, újabb nemzedék Tapsolva, sírva, lelkesedve látta A magyar ember őstermészetét, Sok százados harczát tragédiádba’.
S a koszorú, a mely ma sírod éke, Megújul nemzedékről nemzedékre. Nincs sírüreg, nincs század oly setét, Mely a dicsőt örök homályba zárja;
Nem nyomja el a költő szellemét S e lelki vakság, sem a sors viszálya. Feltörte Bánk is koporsója zárát, Dicsérve mesterét s nagy alkotását.
S most itt vagyunk, és áldjuk a helyet, A hol megkezdted bús tragédiádat. Mert az: küzdés s bukás volt életed, S a hír sugára csak sirodra áradt.
Ma már mint halhatatlant emlegetnek Arany, Petőfi, Vörösmarty mellett. Jó magyarok, kik ide gyültetek. Tisztelni Kecskemét fiát, a holtat:
Gondoljátok meg, mennyit szenvedett! Intő példája légyen ő e honnak, Hogy majd, ha még egy Katonája lészen: Ne csak igy feltámadjon, igy is éljen!
Cookies on Poetry Cove