Kegyetlen Adonáj! Gyönyört lelő szolgád gyötrelmiben. Undok fekélyektől borítva, Itt vergődöm, vonaglom a szeméten,
És átkozom a méhet, mely fogant, A napot, a melyen hirűl vivék Apámnak, hogy fiat szült felesége, A térdet, mely gyöngéden ringatott,
S mely meg nem fojta rögtön, a kezet. Mindenki elhagy, vádol és gunyol. Ti is, ti is, barátim!... Óh, tudom, Ártatlant érjen bár, a szenvedés
Mindig a bűn szinében jelenik meg. Fájdalmimat s fogyatkozásimat Óh, vajha meg lehetne mérlegelni! Óh, vajha a világ tudtára adnád,
Hogy ártatlan, vétektől ment vagyok! Tudom, előtted nincsen igaz ember; De a világ előtt én az valék. Vaknak szeme, sántának lába voltam.
Jót tettem és most gonosz az eredmény. Valaha szánakoztam a szegényen, És engem, íme, nem szán senkisem! Vetekszem mostan Adonájjal.
A kinek gondja úgy sincsen reánk. Megkárosítjuk-é, ha vétkezünk, S ha jót cselekszünk, használunk-e néki?... Gonoszságunk az embereknek árt csak,
S igazságunk nekik használ csupán. És mégis a szerencse Hiába mosolyog bolondra: Örömben élni a bölcs tud csupán.
Az ezüst érnek kezdete vagyon; De hol található a bölcseség?... Ennek becsét nem tudja a világ, S a gazdagok, nagyok földjén sehol sincs.
A mélység szól: nincs bennem! - és a tenger Azt mondja: nincs itt! - Van-e, a ki látta? Gyöngyökhe’, szárdonixho’ nem hasonlit S nem mérhető ofíri sárarannyal.
Nem rejti azt magában India; A drágakőnél ritkább, becsesebb S zafir- s topázért nem cserélhető el. Vész és halál szólt: hallottuk hirét!
Utját s helyét azonban egyedül A lélek tudja; ez mondhatja meg csak: Az Úr félelme, ez a bölcseség, S távozni a gonosztul: értelem!
Az Úr félelme!... Mit használt nekem! Nincs Adonájban részvét, irgalom. Nem büntet és nem áld érdem szerint. Mert a csalánhoz nem nyúl senkisem,
De a rózsát bezzeg mindenki tépi! Utálatos lét, hát ide jutottam, Hogy most durván kiköpnek én előttem, Kik dicsőségem hirdetői voltak!...
Ki adja nékem a halál nyugalmát? Porból van és nem érczből gyönge testem, S nem a kövek szilárdsága erőm. Keserü jajgatásra vál’ türelmem:
A ki elkezdte, sujtson agyon engem! Hogy elmult tőlem az öröm-pohár! Sírásra változott, hajh, cziterám, S vig énekem a zokogók szavára!
Mi hát az üdv? Virág, mely peczre nyílik S el lesz taposva, ha lehullt a földre. Mi hát az élet?... Árny, melynek növése Az éjszaka közelgését jelenti.
Mi hát az ember?... Állat, ki dologra Van e világon, mint igás barom. Tűr, fárad, izzad, árnyékot keres. S lankadtan alig várja, mint a szolga,
Hogy mikor dőlhet már le az alomra! S mégis, mit jajgatok, mit sírok itten!... Adonáj jobban tudja, mit mivel. Hol voltam én, a por s porrá leendő,
Midőn a földnek sarkait lerakta S föléje az ég boltját kifeszíté!... Midőn irányt adott a folyamoknak S a szelek útját meghatározá!
Mit tudom én, végzése mire jó, S midőn igy sujt, nem emel-é magához!... Szünj’ meg zihálni, lázongó kebel: Az Isten adta, Isten vette el!
Cookies on Poetry Cove