Ábrándjaim derűs világát Beárnyékozta szenvedés. Hol a nap még szivembe süthet, Immár csak egy parányi rés.
Oda van a tavasz bübája, Ibolya többé nem terem! Mégis, mikor te jutsz eszembe, Szép májusról zeng énekem.
Tavasz volt; édes, szelid ábránd Himbálta ifju szívemet. Örök tavasznak, szerelemnek Álmodtam én az életet.
Madár dalolt, akácz virágzott, Mikor először láttalak. Virágos rét fölött repültek A sárga cserebogarak.
Mikor a virágok születtek, Szerelmünk akkor ébredett. Te még rövid ruhába’ jártál, S én bujtam még a könyveket.
Gyakran találkozánk az utczán S némán hüséget esküvénk Egymásnak. Oly bohó nekem most Még dalban is a mi regénk!
Dalaim édes zokogása Akkor zendült szivembe’ meg; És ha mi bántott, elcsitítni Dallal a bajt oly jól esett.
Mint napsugár a könnyü felhőt Bearanyoztad vágyamat. Imádkozám: Szép így az élet! Ne légyen soha alkonyat...
Ha visszanézek most a multra, Álomnak tetszik az egész. Hisz’ ily bolondot nem müvelhet Soha a józan emberész.
És mégis, sokszor úgy ohajtom: Legyen ily álom életem. Kaczagjon rajta minden ember, Csak engem boldoggá tegyen!
Sütkérezem elálmodozva A bágyadt, őszies napon. Lelkembe’ nincs virág, verőfény, Csak hervadt, néma fájdalom.
Tévedt madárként egy-egy emlék Repűl át néha szívemen, S szelíden, könyeimet áldva, Te újra megjelensz nekem.
Cookies on Poetry Cove