Harmincz év, életnyár, köszöntlek!
Sejtelme száll meg új gyönyörnek,
Ragyogva új föld int felém.
Forróbb, virúlóbb mint a másik,
Hová meddő sóhajtozás vitt,
S melyet te hímezél: remény.
Öröme rózsát bontva lángol;
Fájdalma villám, könnye zápor,
Nem lanyha, lassu permeteg.
Az élet pezsdülése dúsabb,
Izzóbb az ég, s ha kell, borúsabb...
Szép új világ, köszöntelek!
Te vagy a harcz, a tett, az élet!
Mit bánom én, ha összeéget
Egy pár virágot lángheved!
Tavasz, felejtem vágyid’, álmid’,
A szélbe szórom ibolyáid’.
Sugaras nyár, köszöntelek!
Balsors, mért átkoználak egyre!
Megedzettél a küzdelemre;
Ezentul már nem álmodom.
Meglantolám a rózsa kelyhét;
De szebb, ha gyöngyöző verejték
Virít ki férfi-homlokon.
Mit is busuljak, mért sohajtsak,
Hogy ideje a szép tavasznak
Mint egy lehellet tünt tova!...
Hejh, könnyü nékem tőle válni!
Dala, szerelme, ibolyái
Enyémek nem voltak soha.
Csak álmadoztam és epedtem
Ifjú Werthernél wertherebben,
S hiába is mindannyiszor.
Menj ifjuság, isten hirével.
Fiatal kedvvel, fris reménnyel
Köszöntlek uj föld: férfikor!