Skip to content
1855–1889

Festett ideál

Gyula Reviczky

Elcsendesült a szinpad immár, A taps elnémult, kialudt a csillár. Az arczokról levált a festék: A szindarabot befejezték.

Hol tréfa-csókokért esengtek S megtapsolták az álszerelmet: Csók, eskü, szinlelések, Taps és hazugság véget értek,

S játszó és néző csendesen Haza felé megyen, S ki hintón, illatos selyembe’, Ki foszlányok közt dideregve

Folytatja a komédiát. Egy sápadt képü, czérnaszál diák, Kit bolondok tanítnak bölcseségre, Ott lebzsel most is a szinház tövébe’

S hidegtől és vágytól reszketve várja, Mikor jön ki Leonorája, Kinél szebben pillantani, Sohajtani, szerelmet vallani

Egy nőt se látott még soha. Ő a világ egyetlen asszonya! Gyönyöre a sziveknek; Az ünnepelt, a legszebb,

Ki neki még a könyveknél is drágább, Kiért od’adná minden tudományát S meghalna, ha kivánná Leonóra; Más szóval: Zoltán titkos bámulója;

Rideg szobában, éji csöndben Körüllebegi szép alakja. A bölcsek olvasása közben Egy dallamos hang megzavarja.

Küzdvén a léttel avagy álmodozván, Mindig csak Leonórát látja Zoltán. Az üdvösségre, mostan látja csak, A fóliánsok nem tanítanak.

Tehát a szinház mellett ácsorog Zoltán és várja ismeretlenét, Kivel csak olykor álmában beszélt. Kifent urak, rizsporos asszonyok

- Köröttük édes illat árad - Sietve kocsijokba szállnak. Elnézi Zoltánunk, kit olykor Egy illatos karmantyu horzsol.

Szemébe néz sok büszke nőnek S lelkében ábrándok szövődnek, S pompát, szerelmet fátylon által Megsejt, megérez néma vággyal.

S a mint így elmereng sohajtva S elveszti önmagát a zajba’, Megakad egy selyem ruhán; Vagy pillant czifra úr után;

Egyszerre, óh csodás igézet! Szeráf-ének Zoltán fülének, Megcsendül az ő drága nyelvén: »Barátom, üljön ide mellém!«

A filozófus, íme, hogy’ remeg! Jobban, mint künn a téli fagyban. Hölgyéhez símul, egyre közelebb, Némán, félénken, öntudatlan’.

Csókolja kesztyüjét, beszélni készül S kábultan a szép hölgy ölébe szédül. Ám Leonóra nincsen ily zavarba; Kezét megfogja, arczát símogatja

S ajkával homlokához érve Beszél, de tőrszurás beszéde: »Tekintsen énrám, ide, bátran. Nem vagyok én rossz, higgye meg.

Én is jártam vékony ruhában És átkozám az életet. Tudom, fütetlen a szobája, S nem várja otthon senkisem.

Óh, voltam én is, én is árva! Azért van mostan jó szivem. Mért fordul el? mért huzza el kezét?... Mire való önnél e büszkeség?

Megbántottam? vagy nem tetszem talán?« S bűbájos mosoly játszik ajakán, Mely a bilincseket lassan leoldja Zoltán szivéről és a mint beszél,

Fel-fellobog szivének égi pokla, S már nem huzódik, semmitől se fél. Lefesti a szerelmi vágy hatalmát, A küzdelemnek édes kínjait;

Kéj, mámor, álom, szenvedély ragadják. Hol csalogány zeng és a rózsa nyit. Fülébe súgja (halavány beszéd!) »Egyetlenem, kincsem, drágám, szeretlek!«

Csókolja ajkát, homlokát, szemét; És Leonóra hagyja, nem ijed meg. S beszélne még s hallgatná Leonóra, De a lovak im’ prüszkölve megállnak.

»Itthon vagyunk!« Ajtó nyilik. Kiszállnak. Az ifju bókol; de a hölgy kacsója Gyöngéden visszatartja őt: »Ne menjen!« Zoltán követi lázas sejtelemben.

A szobalány, terítve vacsorához, Álmélkodik, dörmög magába’: »No lám, ki hitte volna! Ez a páva, Ki nagy urakkal is csak ímez-ámoz,

Ehol ni, tessék, mit mivel: Az utcza rongyát szedi fel!« És Leonóra szép szerével Zoltánt a dús asztalhoz ülteti,

Kinálja sülttel, süteménnyel, Poharába tölt drága bort neki. S a bölcsek tanitványa hálás, Dehogy kell néki sok kinálás.

Dicséri a befőttet, borjunyelvet És sajtnak, lúdmájnak sem oszt kegyelmet. S a pezsgő! Áldott, a ki fölfedezte, Hogy’ száll a vérbe, szívbe, képzeletbe!

Arany nedvébe fúl hitvány ijedtség; Zoltánnak is meghozza íme merszét. Biztatja: Nem tündér, csak földi nő ez! Még egy pohár s az ifju vakmerő lesz...

Zdenkó gróf szörnyü mérgesen betoppan. Már az előszobában is dühöngött: »Hol a gazember? Valld be ki van ottan! Hadd tépjem darabokra azt a kölyköt!«

De ím, haragja kaczagásra fordul, Nevet, hogy szinte könnye is kicsordul. »Hát így vagyunk?... Féltékeny volt? Ugyancsak Megjárta!« S most már mindketten kaczagnak.

»Nem látja, hogy csak egy szegény diák? (Az utczán szedtem föl szegény fiát, És jól tartottam őt.) Uram, remélem, Nem távozik szerény lakombul éhen?«

A gróf dicséri Leonórát, Hogy csupa részvét, csupa jóság. Egy forró csókot nyom kezére És köztük újra szent a béke.

S Zoltán?... Ő itt fölösleges személy Eltávozik és ujra rejtve él, S bár egyre hódít festett ideálja, Ő már többé a szinpadon se látja.

Cookies on Poetry Cove

We use cookies to remember your language preference and — only with your consent — to learn how Poetry Cove is used. You can change your mind any time.
Festett ideál · Gyula Reviczky · Poetry Cove