Ez egyhangú, sivár napokban
Szegény szivem remélve dobban:
Mig egyszer boldog nem leszek,
Meghalnom addig nem lehet!
Nem sujthat oly kegyetlen átok,
Hogy sose lássak napvilágot;
Hogy ez a hosszu éjszaka
Ne virradjon meg valaha.
Azok a lázas szenvedélyek
Sok vész után nyugodni térnek,
Rajongó, vad szivem kiforr:
Te jősz, nyugodtabb férfikor.
Légy üdvöz! Érted megbocsátom
Átsírt, magános ifjuságom’,
Fel sem panaszlom senkinek;
Idegen ugy sem érti meg.
Óh, szállj szivembe, munka-béke,
Sorsüldözöttek menedéke;
Hitesd el, perczre bár, velem,
Hogy nem czélhíjas életem.
S ti bájoló, csalárd szirének,
Szép hangotok már nem igéz meg!
Eddig bolondotok valék,
De immár látok, hála ég’!
Miattatok szenvedtem ennyit,
Türtem csalódást, kínt ezernyit.
Tövisre léptem untalan’,
Ifjú valék s boldogtalan.
Mig a boldogságról ti zengtek,
Nem lesz nyugalma életemnek.
Azért tehát, a mig lehet:
Ábrándok: isten véletek!