Búsan, összetörten
Megint idejöttem,
E meghitt magányba:
Gyógyírt tőle várva.
Egyedűl hallgassam
Szivem dobogását;
Elvérezni lassan,
Emberek ne lássák.
Bánt az utczalárma,
Az a hajsz előre.
Kedves falum árnya,
Te rejts el előle!
Vagy ha már nem adhat
Falum se nyugalmat,
Te rejts el előle,
Falu temetője!
Régi utczák, régi házak;
Régi arczok, újra látlak!
Levegőtök’ szívom ismét.
Alig bírok válni innét.
Száz bajommal nem törődöm;
Elmerengek, eltünődöm:
Itt szeretnék megpihenni,
Mindörökre rejtve lenni!
Az erdőben, a magánnyal
Összeolvad lelkem árnya;
Mint a vad, ha megsebezték,
Elbuvik, úgy várja vesztét.
Susogjatok, ti koronás fák!
Virágok, illatozzatok.
Csak ti ne legyetek mogorvák.
Azért, hogy én oly bús vagyok.
Kik valaha lepkéket űzni,
Lányért epedni láttatok:
Majd egykoron halk zizegéssel
Jelentsétek, ha meghalok.