Emmához

Szenvedsz? beteg vagy? vajha vágyam Vihetne szárnyakon, S hajolhatnék kebledre lágyan, Én lázas angyalom.

Óh, bár veled, a szenvedővel, Tölthetnék éjt, napot S csókolhatnám varázserővel Tüzelő ajakod’.

Majd mondanék regét regére, És bús egy volna csak: Egy beteg ifjuról, ki végre Meggyógyult általad...

De én nem szállhatok, mi haszna Gyötör a bú, a vágy? Ápoljon hát s álmid’ virassza Szerette jó anyád.

Mint vagy? gyötörnek lázaid még, Te drága, szende lény? Ugy-e, ugy-e tavaszkor ismét Mosolygva jősz elém?...

A tavasz is szomoruságot Érezne nélküled, Sohajtanának a virágok: Szép asszonyunk beteg!

Ne okozz, ne vádolj szüntelen’! Nem vagyok én hozzád hűtelen. Mióta megláttam arczodat, Gondolatom, álmom csak te vagy!

S mint a föld a nap körül forog, Ébren, alva csak rád gondolok. Napsugaram, édes szerelem, Süss szivembe hiven, melegen!

Majd, ha megfagy a tüzes parázs, S ha tavaszkor is lesz hervadás: És ha délben éjszaka leszen: Akkor leszek én is hűtelen.

Higyj nekem hát! A tied vagyok. Ha nem akarsz, jobb ha meghalok. Érzem is, ha elhagysz engemet, Bújában a szívem megreped.

A mama szólt: »Édes leányom, Okos légy s győzd le már magad’! A szerelem vaksága, hidd el, Tévutra vitt már sokakat.

Fontold meg jól minden dolognál, Mit szól a világ szája majd? Mert minden ugy jó csak, ha ennek Nincs semmi kifogása rajt’.

Kövessed hűn az ő parancsát: Szeress, midőn megengedi, S bár szíved megszakad a bútól, Vidám mosolyt mutass neki.«

Te megfogtad a tanácsot. Éber vagy, óvatos, hideg. A bókból és nyájas mosolyból Egyformán jut mindenkinek.

Hogy törik magukat utánad A férfiak! És ezalatt Az, kit te is szeretni tudnál: Nem is néz rád s tovább halad.

A pletyka bánt?... Elhagylak imhát. (Az etikettet ki nem állhatom!) Én boldogtalan legyek inkább, Mint betanított, illemes majom.

Bár te vagy fényem, álmom, üdvöm, Bár kívüled mást nem szerethetek: A válás kínjait leküzdöm, De báb, de gép én sohasem leszek!

Szivem taktusra nem szerethet; Inkább szerelmem’ is megtagadom! Mert gyűlölöm az etikettet; Mert borzadok nevetni - magamon.

Azt irta, hogy többé nem írhat, S oly illemes volt levele. Én zsebre dugtam, nem feleltem S nagy bölcsen hallgattam vele.

Ön is feledt, én is feledtem; Mindkettőnk élt, a hogy tudott. Az idő sok mindent begyógyít! S szivünk most hál’ isten, nyugodt.

Hogyha vársz még vagy tiz évet, Én leszek, nem más, a férjed; S ha tárczám is úgy akarja, Fürösztelek tejbe-vajba’.

Holdvilágos éjszakákon, Járunk majd a lagunákon. Ott ismétlem karjaidban: Holtomiglan, holtodiglan!

Csókjaink majd elregélik, Mire vágytunk annyi évig... Csak hogy addig én szerelmem, Megöregszünk mind a ketten.

Mig láttalak, gyötört a szerelem, S elhagytalak vigan, könyelmüen. Vágyam beszélte: »Visszatérek én S akkor leszel csak igazán enyém.

Enyém leszel, te a jóság maga! Te a hűség, szelidség angyala!« Igy szól az ábránd s közbe kételyem: A boldogságot el nem érhetem.

Nyugalmat, enyhet én nem ismerek Üldöznek vágyak, ismeretlenek. S borongva e lázhozta képeken A perc üdvéről megfeledkezem.

Tündérsziget virágai között, Hol a szépség, az ifjuság örök, Hol nincs vásári zaj s unott magány: Sohse hagynálak el, te drága lány.

De írigy emberek között vagyunk, Nem forrhat össze lázas ajakunk, A sors idegen út felé ragad, De én azért szeretlek, áldalak.

Lemondani, azt írod, jobb leszen. Lemondhat-e, oh, mondd, a szerelem? Most már tudom, nem élhetek veled, S tudom, hogy nélküled sem élhetek!

Én nem tehetek róla, oh te sem! Üdvünk, csapásunk volt a szerelem. Bocsáss meg és feledj: Isten veled. Legyen örökre áldott a neved!

Tudnék bár írni szenvedélylyel, Tudnék szivet szakítani; E szent szerelmet, tiszta vágyat Dehogy birnám kimondani.

És ha Te lázas indulattal, Mely hosszu bánatot feled, Zokogva, sirva rám borulnál, Úgy vallanád szerelmedet:

Én nem szólnék egy árva szót se, Hozzád simulva kéjesen. Mit is beszéljek angyalokkal Igy meggyalázva, vétkesen!...