Egy könyvre

A tudomány, e kor nagy büszkesége, Szfinkszek talányát megfejtette mind. Már nemcsak Isten lát be a vesékbe, Az ember is, ha górcsőn áttekint.

Mit a természet eddig rejtve tartott: Távcső, göreb, bonczkés leleplezik. Megtudjuk, mily népek lakják a Marszot, Ismerjük tetteink törvényeit.

A kéz finom rezgéseit figyeld meg, S ki mit gondol, mint könyvbűl olvasod. Fordulj a vérdelejhez és helyetted Tudtán kivül más végzi óhajod.

Tetszés szerint rablók, hülyék, paráznák Az így álomba bűvölt emberek. Mi hát a lélek?... Bárhogy magyarázzák: Csak ideg, agy, vér, lüktető erek.

Jól van. Hússzerkezet csupán az ember, Idegszálakból fínoman szövött. Megáldva vagy megverve értelemmel, Mint első állat állatok között.

A lángész is veszendő emberállat, De nemesebbet földünk nem terem. Vedd millióit a levő világnak, S tán egy nevezhető csak e neven.

Ő a világos, józan ész tökélye, Legfőbb erő, győzelmes akarat. Érzése a szférák örök zenéje, Értelme forró, fényes, mint a nap.

Igazság, szépség, jóság, eszme nála, Átlátszó mint a lég s oly egyszerű; Szivébe’ nincs zavar, se folt agyába’, Fénygyorsaságu, sastekintetű.

Ne higyj a fenhéjázó bölcselőnek! Nem járnak téboly, bűn, zseni együtt. Szegény bohó! állítsd egy sorba őket. S ellentétet fogsz látni mindenütt.

A lángész ellenképe, akadálya, Mit rokonságnak hittél oly hamar; A tiszta látás, az erő hiánya, A mely csak szennyet, iszapot kavar.

A lángész is vivódik önmagával; Nagy szenvedélyek dúlják bensejét. Kin hasogatja mérgezett nyilával; De ő kibirja, ég, de el nem ég.

Mi mást szabad halálba, bűnbe kerget: Fokozza erejét és vágyait; Küzdésre ad, tettekre néki kedvet, Mert szűz lelkében hit s erő lakik.

Érzelme, vágya, tette, gondolatja Teljes mértékü, hathatós, egész. A boldogság az ég felé ragadja, Villámként járja át a szenvedés.

Ezért nem lel társat, rokont, barátot; Nem érti őt közlelkü sokaság! Sötét- s szennyesnek látja a világot, Mert maga fényes, tiszta, mint a láng.

Tüzes sebhely van sütve homlokára, Önlángja perzselt oda bélyeget. Jámbor kedély megsejti, megcsodálja; De naplelkébe látni nem lehet.

Próféta ő; jövőt előre érez; Meglátja, a mi még csak jönni fog! És vértanú, hü elvéhez, hitéhez, Mert néki az igazság nem titok.

S vonásain ha bút tanyázni láttok: Hagyjátok szomorúnak lenni őt! Siratni ezt a szenvedő világot Ő van hivatva, ő, a legdicsőbb.

Halandók dísze, emberek tökélye, A szenvedésre legfogékonyabb. Felfogni a bukót rendeltetése, És szánni a szegény bolondokat.