Ég s föld között száll lelkem, kósza lélek; Szeretnék, mint pacsirta, dallani. Mégis, szavamra, belekapni félek; Kudarczot nem szeretnék vallani.
Pedig tudom, hogy nincs reális élet Mesémbe’, mind azt fogják mondani. Ne tegyem át hegedősök korába?... Mert minden hóbort ama kor hibája.
Bevallom, mit e verslábakra fűzök, Platónikus szerelmi láz biz’ a’. Ó, jaj! tudom, két tüz közé kerűlök, S követ dob rám közönség s kritika;
S versemmel irgalmatlanul felűlök, Ha majd azt mondják rá, hogy: szófia! Hisz ez mind lári-fári, pára, gőz; A pénz szerelmet, ideált lefőz.
S remélni, várni! - ó, ez szörnyen untat! Sok várás kedvet, bugyogót szakít. Dicsérem békavérü századunkat; A bölcseségre praxisból tanít:
A fődolog, hogy jól tartsuk hasunkat, Mivel ép testben ép lélek lakik, S szerelmünk légyen kézzelfogható; Ha nincs Katinka, majd akad Kató.
De minthogy én erővel szerelemrül Akarok irni (milyen vaskalap!) S min jámbor polgár rég kitüztem elvül: A korral ellenkezni nem szabad,
S tudván, hogy a világ tökéletesbül, S erőben, észben egyaránt halad: Tehát, hogy botrány ne legyen belőle, Bolondságomnak gyerek lesz a hőse.
Ki megtanulta másoknál korábban, Hogy életünk, vágyunk, hitünk hiú. Kit szidtak otthon és az iskolában: Nem lesz belőled soha férfiú!
Első szerelmét, kamaszéveit Kis Ficzkinek szedem rimekbe itt; S mig rá emlékszem, elhal ajkamon A gúny; eszembe jut gyermekkorom.
Hősöm fejét Katinka megzavarta, Egy kurta-szoknyás, kék szemű leány. A gouvernante ugyan kordába’ tartja, De nála sem grasszál a tudomány.
Ő is amolyan romlott, régi fajta; Még csak emanczipálást sem kiván. Megérti sorsát és az életet, De könyvekből tanulni nem szeret.
Ez a két mákvirág (véletlenűl-e, Vagy keritéshez tán a sors is ért?...) Meglátta egymást s lett aztán belűle Ábrándozás, sok hű-hó semmiért.
Kis Ficzki verselt, iskolát kerűle, S Katinka lelkesült regényekért. Szerették egymást szótlanul, szerényen... Magam is igy tudtam szeretni régen.
De mielőtt eldallom e szerelmet, Bölcs olvasók, magukhoz’ fordulok; Mert, ha csak igy, szó nélkül belekezdek’, Biz’ Isten! még veszélybe juthatok,
Hogy holdvilág-falónak elneveznek; Azért, ha tetszést nyerni nem fogok Ne engem szidjanak s regényemet: Ő volt bolond, az iskolás gyerek!
S most üssük össze már a töredéket! Faragjunk és simítsunk rajta még, Hogy legalább hat újat nem beszélek, Legyen formája könnyed, rimje ép.
Köszöntelek, dalok világa, téged! Egy mezitlábos csarnokodba lép. Szabad a vásár! Kritikus jöhet: Elkezdem egyszerü regényemet.
Cookies on Poetry Cove