Vidulva bor között a férfi, Édenbe pillant a poháron át, S századszor ujra felidézi Örökre elrepült diákkorát.
Emléke most is melegen forr. Gondunk mi volt?... könnyű arany pihe, Midőn azt hittük, a professzor Csinyünket az orrunkról nézi le.
Nincs, nincs menekvés e varázstól! Szivéből még az sem törölheti Ki, mert tanárrá lőn diákból: Mit egykor maga tőn, most bünteti.
Mulattunk minden tudományon; De nem vonzottak, csak a részletek. Homérnál elnyomott az álom, Ha szép Helénáról letévedett.
Tanultuk, mert Vénusz kivánta, A ragyogó! - a csillagászatot; S a delejesség szép leányka Tüzes szeméből egyedül hatott.
Fárasztott Néposz, Cicero; csak Ovídot kedveltük s Horácz apót; Csókot hintettünk szép Didónak, Görögül hajtogatva »agapó«-t.
A háromszögtantól a hátunk Borsódzik most is, úgy nem kelletett. Csupán a »sinus« volt barátunk, Mert szép lányokra emlékeztetett.
Hja, nem verték csak úgy hiába Fejünkbe azt a mitológiát, Ismertük Ámort és nyilára Faragtunk is de hány kadencziát.
Késsel bevéstük a padokba Szivünk kegyetlen hölgyének nevét, S »kanaszter«-t szíva nagy titokba’, Egymás közt zengettük dicséretét.
Ah, vége, vége! Vagy ki tudja? Diák marad az ember, amig él. Leczkéjét a sirig tanulja, Nehezebbet folyvást a réginél.
S ha majd bezárul ez az élet, Az lesz csak a hosszú vakáczió! Ha majd te hangzol, síri ének: »Circumdederunt!« a pap ajkiról.
Cookies on Poetry Cove