Felhőtlen messzeségből
Ered az én dalom,
De a tömeg zajában
Csak néha hallhatom.
Csak néha jut belőle
Hozzám egy töredék,
A földet éri ottan
A napsugáros ég.
S édes hangok, mikéntha
Hivnának engemet:
»Jövel bús ifjú, köztünk
Meggyógyul a szived.«
S mennék, de hajh! az édes
Dal messzi, messzi zeng.
Csak hallgatom s a lelkem
Rajt’ hosszan elmereng.
Felhőtlen messzeségben
Dalolnak angyalok
S én tőlük tanulám el
Az édes dallamot.