Csöndes ember lesz belőlem,
De majd csak a temetőben.
Mit e lázas szív sosem tett:
Lent a sírba’ megpihenhet.
Földi üdve, kínja, vágya
Válik örök éjszakára.
Ott porlad majd öntudatlan’,
S nem lesz többé nyughatatlan.
Nem is félek a haláltul;
S ha e fáradt szem bezárul,
Ajkam körül, azt hiszem,
Ott lebeg majd szeliden.
Se rózsák közt, puha párnán,
Sem az inség szalmaágyán
Megpihenni nem tudott;
Csak halála volt nyugodt.