Gyülöltem embert és világot
S e furcsa képü életet.
Sokáig vivtam ezt a harczot,
De látva annyi könnyes arczot
A gyűlöletnek vége lett.
Hisz’ költő csak szeretni képes.
Barátja minden szenvedő.
A bánatos vigasztalója;
Dala bocsánat, béke szója:
Gyülöljön a tömeg, nem ő!
Nem az irigység szól belőlem;
Nem gyöngeség, nem fájdalom.
Nevezd hóbortnak, hogyha tetszik,
És légyen őrület dalom.
Csak hagyj meg e szent őrületben,
S ne is legyek józan soha.
Fölér aranynyal, minden üdvvel
A költő láza, mámora!
Nem is volt még valami régen,
Három-négy éve sem lehet,
Veled sétáltam kint a réten
És rólad irtam verseket.
Sok jámbor szerkesztő lefőzött
S szidá hitvány dorombomat.
Ez a doromb hiába győzött!
Én akkor voltam boldogabb.
Hogy vártam, híttam azt a perczet
Mikor, ha majd nagyok leszünk,
Téged az oltárhoz vezetlek,
S a pap előtt megesküszünk.
Elváltunk s röpke év után már
Szebbnek találtuk a jelent,
Ám gúny a multat még se érje,
Az ifjuság emléke szent!
Megnyugszom íme, bárha sírva;
A múlandóság hű barát,
Magunkkal viszszük le a sírba,
Az első szerelem dalát!
Kérlek, ne zengjetek, poéták,
Folyvást szerelmi bánatot,
Könyet, sohajt, csillagsugárzást
S hüségről ne is szóljatok.
A hazugság versben megindít;
Szép rímeknek ne higyjetek.
Jó asszonyok, hány bús poéta
Nem érti a ti könyetek!