A bölcsek gúnyja, szenvedők siráma,
Nem bírják lelkemet lekötni már ma.
Mély bánat, borus eszme, ködös álom
Most nem az én világom.
Mélységbe lelkem most nem tud merülni.
Csupán repülni!
Mint a madár, ha meglegyinti szárnya
Röptében a víz felszinét, czikázva
Merűl a kék, napfényes levegőbe,
Dalát küldvén előre;
Ugy játszom én a búval most; regényem
Fönt jár az égen.
Sejtelmes vágyak ébrednek szivemben.
Siratni a világot semmi kedvem.
Mért járjak én alant a mély homályban?
Mért vonjam össze szárnyam’?...
Ragyog a nap; lángjátul majd elégek...
Óh, szép az élet!