»Fiú, ne henczegj, légy szerény! Költőben ez legfőbb erény. Ma már nincs rendkivűliség; Egyenlőség, testvériség,
Nil admirari a kor jelszava; Nem is költő, ki nem demokrata, S mellét bolondul, önhitten kivágva: »Odi profanum vulgus« kiabálja.
Csak írótárs vagy, semmi más, fiam. Egyenlőek vagyunk mindannyian, S a ki a más fejére nőni áhit: Üldözzük azt, gunyoljuk azt halálig.«
Parnasszus aljáról a sánták A repülőknek ezt kiáltják; S ha vélük sántikálni semmi kedved: Csufolkodón rád nyelvet öltögetnek,
Szidnak titánnak és felhőivónak S élczelve mondnak véleményt terólad. Azért, öcsém, ha szállni vágyol, A porba’ vergődők hadától,
Kérj engedelmet rá szerényen. Mondd, légi útad, szárnyalásod Csakis kisérlet, gyönge próba lészen. Tudod te jól, hogy mennyit érsz s belátod,
Petőfik már ma nem igen születnek. E józan kor csak epigont teremthet. Nem vagy te más: viszhangja a nagyoknak, Kiket most fendicsérnek, mert - halottak!
Egyetlen vágyad, képe álmaidnak, Hogy a kortársak tetszését kivivjad. Közöttük érzed legjobban magad; Nem kell egyéb, csak ők tapsoljanak.
Müvészetednek nincs oly csinja-binja, Mely sasszemüknek rögtön meg ne nyilna. Szavuk szentírás, izlésük remek, Ők mondjanak döntő itéletet...
Szóval: tapsára vágyol a tömegnek; A népszerűség koszorúja legszebb. Ha szemforgatva így beszélsz nekik: Tapsolni fognak tintás kezeik,
S hozzá gondolják: »Szállj csak, nem sokára Ugy is lepottyansz miközénk a sárba, S tanácsunk akkor bölcs és kurta lészen: Arabusul ki nem tud, ne beszéljen.«
De óh, ha látják, hogy szárnyad nem ernyed, Hogy biztosan szállsz, bátran, egyre feljebb: Előbb ámulnak, oszt’ méregbe jőnek, S kezdvén belátni, hogy rászedted őket,
Boszút forralnak rögtön ellened, S rád olvassák a bölcs itélete: »Hogy képzelődik a szegény tatár! Különb-e nálunk? Nem. Mi hát? Szamár!«
És ha ilyenkor le-leszállsz pihenni, Közönyt mutatva állnak szóba véled. S a kritikák is mind arról beszélnek: Nem volt az repülés, nem vagy te semmi.
Azért, öcsém, szerény te még se légy. Hadd szidjon az irói csőcselék. Legyen szerény, kinek nincs más erénye, A koldus hadd járjon kalap-levéve;
Te bontsd ki büszkén, bátran szárnyaid’, A Parnasszus nem szűk veréb-kalit. Hegy az, hová mankókon, szárnyszegetten Felmászni lopva, titkon lehetetlen.
Hadd öltögesse nyelvét rád a dőre! Ne pillants hátra, csak mindig előre... Ezt suttogják Parnasszus árnyai Annak, ki hozzájok birt szállani.
Cookies on Poetry Cove