Bábel

Te volnál hát egy ország szemefénye, Te érthetetlen összevisszaság? - Város, melynek se nappala sem éje, Te felfordult, elkárhozott világ!

A szerelemnek nincs bübája, Csavargóké a csillagtiszta menny. Lehet-e ott az érzelem hazája, Hol diadalt arat a bűn, a szenny?...

Rajongó lélekkel hittem sokáig, Hogy a főváros égi Pantheon, Melyből a nemes ideál kiválik, S ezé a taps, ezé a jutalom.

Megálmodám az elfeledt regéket. Hevültem, mint egy régi kor fia. Athén és Róma nálam ujra éltek S Aristidesz, Brutusz, Kornélia.

A nép közt, falun éltem volna szépen S irásból ismerném csak Szodomát. Ha már önvétkünkön kaczagni szégyen, Iszonyu látni ezrek mámorát.

Menj! s hallgasd meg, ha még el nem romoltál, Az önzés gyáva evangeljomát. Borulj a porba! ott egy fényes oltár, - Csókolni fuss a bűn aranyhaját.

Szemem e bábeltornyu tarkaságot, E nyomorú fényt nézi hidegen. Kaczagnám ezt a hóbortos világot. De nem kaczagom, mert nem érthetem.

Mint számüzött kerűlök minden embert És sirni vágyom, ha leszáll az est; Rab vagyok én, a ki daczolni nem mert És halni vágya, élni kába, rest.

Sebzetten itt bolyongok félbolondul; Bolondok közt a félbolond magam, Indúlatom viharharangja kondul, És óriásnak gondolom magam.

Szeretném összezúzni ezt a népet, Mint a mese kigúnyolt Sámsona, Hogy halljon az utókor is regéket; Minőket senki nem hallott soha!