Áldom én is azt a bölcsőt, »Mely magyarrá ringatott«. Áldom én is azt a sorsot, Mely szivembe dalt adott.
A dicső szellem világát Áldom mindenek felett, S dallom, a mi bennem eszme, Dallom a mit érezek.
Szép az ének, szent az ének, Drága kincs, ha nemzeti. De a legszebb dal örökké Általános, emberi.
Az igazság egy lehet csak Valamennyi nyelveken. Nagy leszen, ha lelke is nagy, Ki müvész első helyen.
Kék egével ősz Homérosz Valamennyi nemzeté. Buskomolyság, mélaság is Egy van csak: a Hamleté.
Bolond Istók mindenütt volt, A hol ember szenvedett. Nagy müvész, ki emberek közt Feledi a nemzetet.
Gunykaczaj minden hazában Don Quijotenak végzete. Ember, hát nem kell kutatni Küzködő Faust német-e?
A világ nyelvét beszéli Moliére, a franczia Harpagon, Alcest s a többi Csupa kozmopolita.
Általános eszme s érzés, Nagy, ha nem is nemzeti, »Dalok korcsa«, melyben ez nincs; Az igazság megveti.
Nép után nép küzd a létért, Eltünnek a nemzetek, Róma megszünt, csak Horáczban Élnek még az emberek.
Népével van összeforrva A nagy eszmék dalnoka. »Mind tükör volt egymagából Tűnt nekem föl nép s haza!«
Egy egész nép ilyen ének S akkor leghatalmasabb, Hogyha, bár forrása egy csak, Mindenütt süt, mint a nap.
A tiéd is mindenütt süt. Nagy vagy a nagyok között! Nemzet ily naggyá sosem tesz, Csak az eszme, mely örök.
»Két világ csodája,« fénye Halhatatlan éneked, Most magyar, létezni fogsz, ha Nemzeted csak létezett!
Cookies on Poetry Cove