Alszol már, pihensz már, mestere a dalnak. Végre megleléd a »független nyugalmat«. Kivittünk, elsirtuk érted könnyeinket; De egészen még se hagytál oda minket.
Mert az a dús forrás, az a gazdag bánya, Melyből arany és gyöngy került napvilágra, Kincseit még folyvást adja, csak oly bőven, Mint a mikor napod még állt delelőben.
Halott volnál s mégis élsz, a hogy ma senki. A dalt szellemajkad zengi, egyre zengi. Szellem-hagyatékod, dús örökünk’ látva. Kérdjük, hát lehetsz-e még jobban csodálva?...
Oh, de minő hang ez?... mily rikácsolások?... Tudákos legények, nyegle rimkovácsok; Éretlen gyerkőczök, nagyszáju vitézek, Költőnek se tartnak s - nem tréfa! - lenéznek.
Rimfaragó voltál, még annál is rosszabb. Nem irtál te másnak, csak professzoroknak, Lomha vagy és száraz: szerénységed vétek. Kiabáltál volna: nem igy itélnének.
Örök balladáid - mikor akad párjok! - Mit nekik! Azt mondják: czifra faragványok Csaba, Bolond Istók és a Toldi-hármas, Szenvedély-hiányos diák olvasmány az.
Mesterem, bocsáss meg, hogy említem őket, Hígvelejü, kongó nyelvöltögetőket; Hogy a hihetetlent nem tarthatom annak, Hogy Arany Jánosnak becsmérlői vannak.
Hisz’ régi igazság, hogy az égi napnak Vakító sugára se gyönyör a vaknak; Hogy poloska bűzlik a legszebb virágon. Hogy semmi se szent itt, semmi a világon!
Lehetsz a legbölcsebb, mestere a szónak; Kedvencze az égnek, társa Apollónak: Lesz mindig szamár, ki utadba vetődik S pajtásának hisz, ha hozzád dörgölődzik.
Cookies on Poetry Cove