Langyos szél kezdett fújdogálni, Mely lesöpörte a hegyek havát. Az égen bárány-felhők kergetőztek S a földön mint árnyékok elsuhantak.
Bilincseit lerázta a patak, S dagadva a hegyek vizétől, Ellepve bokrokat, fatörzset, Mindig fölebb, mindig fölebb
Hajtotta habjait. Egy fecske szállt a partra, hogy sarat Vigyen fészkéhez. A patak sohajtott: Boldog madár! te szabadon repülhetsz,
A meddig elvihetnek szárnyaid. »Tengerről jöttem most is, - szólt a fecske - Az éggel összeérő óczeánról, Hová a fényes nap meghálni jár,
S mely a pogány ajkát imára nyitja.« Irigységtől tajtékzott a patak, S türelme fogyván, lázasan, kevélyen Csapkodta partjait,
S ilyenkép fortyant fel habzó ajakkal: Mit, én itt hajtsak malmokat? Hid-terhet hordjak hátamon? Engedjem, hogy a molnár megcsapoljon,
Hogy mosdatlan paraszt fiúk Fürödjenek hullámaimban, És megláboljanak vén asszonyok? Hagyjam, hogy az egész falu
Énbennem mossa szennyesét? Hitvány, ki tűri! - én nem engedem. Tenger leszek! Tenger vagyok már!
És zabolátlanul kiöntött; S a meddig eljutottak habjai, Inséget, pusztulást hoztak magukkal. Eláztatták a zöld vetéseket;
A gazda jó reményét tönkre tették, S a munkás pórnak házi tűzhelyét. A patakot szidták mindenfelé, S a jámbor nép fohászkodott az Urhoz,
Hárítsa el fejérül e csapást! Nyár lett. A nap forró sugárt Nyilazott sűrün a patakra, S keskeny medrébe űzte vissza vagy
Felitta lassan szomjas ajakával. S hol azelőtt tengert látott az útas, Kigyók, nadályok úsztak mindenütt S undok békák csoportja brekekézett.
Tengervágyáról a patak letett. Malmot hajtott megint türelmesen; Viselte a sulyok csapásait, S megusztatott birkát, csikót, lovat.
Szelidke habveréssel folydogált S megfogyva tünt el a Dunába végre, Név nélkül, mint szerény patak.
Cookies on Poetry Cove