Élelmes ficzkó volt s jól számitott,
Kiről olvastam, a mi jönni fog:
Vazulnak hivták; szülte Oroszország;
Mutogatott jó pénzért egy oroszlánt.
Bejárta véle már a félvilágot,
S egyszer Magyarországon is megállott,
Hirdetve: »Itten látható egy állat,
A melynél nem volt, nem leszen csudásabb.
Más annak, a ki okos ember,
S más annak, a ki nézi korpa-fejjel.
Azért tehát tudják meg jóelőre,
Hogy a kinek nem híg az agyvelője,
E csudalényben oroszlánt talál,
Ha nem: - nyiltan kimondom - sült szamár.«
S tolong a nép; Vazul titkon nevet.
Óh, csuda-lény; megtölti a zsebet!
A ki megnézi, mind meg is csodálja:
Dicső oroszlán, állatok királya!
Mert hol van ember, beismerni kész,
Hogy együgyű, hogy korpafej, hig ész!...
Akadt egy mégis nagysokára,
Ki a bámész tömegben állva,
Paraszt észszel ki merte mondani:
»Hunczut legyek, ha ez nem egy csacsi:«
S mint a mikor tüzet kiáltanak:
»Szamár! szamár!«... ezt zúgja száz ajak.
»Szamár! szamár!« - hangzik mindenfelül.
Az így szidott sietve menekül;
De a szabadban sincsen maradása.
»Szamár!« - kiáltják mindenütt utána.
Mi ebbül a morál?
Hol oroszlánnak néznek szamarat:
Mondd rá te is, hogy az; mert a szamár
Különben te leszel magad.