Megszünt a harcz. Harminczezer Meghalva, nyögve, vérben, Elhantolatlan ott hever A puszta csatatéren.
Piros vértől egykép’ csepeg A czondra és a bársony, Érsek, király mind ott veszett, Mind ott veszett Mohácson!
Egy nagy halott a csatatér! És férgei a varjak. Mohács a gyász, Mohács a vér! Halála a magyarnak!
Lajos király! Ifjú király, Te se térsz meg lakodba! Ott fekszel Csele partinál Rutul beiszapolva!
Zászlós urak, dus főpapok, Fürödnek porba, vérbe. Harminczezer vitéz halott, S egynek sincs temetése!...
Hős vértanú heverjen-é Hollók prédájaképen? Nincs-e sirokra már helye A földnek lenn a mélyben?...
Varjuk kárognak éhesen, A préda fel van osztva, De ím, csodásan megjelen Kanizsai Dorottya.
Szép arcza bús, ruhája gyász, Ásót viszen kezében. Szemébe könny, ajkán fohász: »Ah hogy ezt is megértem!«
Feledni szélvészt, zúzmarát, Miként az éj magánya, Hallgatva négyszáz férfiú Jön ásókkal nyomába.
»Holtak városa! csatatér!«... - S kezeit összefonva, Imádkozik a holtakért Kanizsai Dorottya.
Igy áll soká... s mig könnye hull, Az ásót földbe nyomja, S kezd ásni fáradatlanul Kanizsai Dorottya.
S a négyszáz férfiú hamar Követi ezt a példát; Túr földet és gödröt kapar, Legyen a sír elég tág.
Készülnek a hosszú sirok Egymásután, sietve; És a harminczezer halott Beléjük lőn temetve.
És hogy az összes holtakat Elhantolák zokogva, Még ott könyez, még ott marad Kanizsai Dorottya.
Szent asszony, hálás nemzeted Feledni sose fogja, Mily nagy temetést rendezett Kanizsai Dorottya.
Cookies on Poetry Cove