Véresképü századokon által,
Hadakozva, törökkel, tatárral,
Hősi karral védve a világot,
Magyarország mint egy bástya állott,
Mindig bátran, győzve, halni készen.
Hősök népe! Éljen, éljen, éljen!
Hejh, nem is volt, nem volt nyugodalma,
Fölveré a harczok riadalma.
Hadi kürt volt egyetlen zenéje.
Véres kard járt megyéről megyére,
És a mitől piroslott a róna,
Piros vér volt, nem a piros rózsa.
Gonosz idők, elmultatok régen!
Nem, a félhold, nap ragyog az égen;
De Árpádnak edzett harci népe
Nem henyéli át a napot mégse.
Kardját ugyan emésztheti rozsda,
Ott az eke, ásó, kapa sorba!
S lőn, hogy a mely eddig vért piroslott:
Verejtéktől gyöngyözik a homlok.
S hol ágyuja dörgött a csatáknak:
Munka-lárma veri föl a tájat,
S hangzik pöröly, kalapács serényen,
Munka népe! Éljen, éljen, éljen!
Munka népe! Az Isten megáldja,
Üdvözítse béke olajága,
Tettereje, lázas munkakedve
Nagy nemzetek sorába emelje,
Hogy a büszke jóslat igaz légyen:
Magyarország nem volt, hanem lészen.