Egy ifjú - Líziász, ha nem csalódom -
Athéni bár, mogorva szörnyü módon.
Epés, gyanakvó, zárkozott kedélyü:
Elcsábult mégis Bakhisz szép szemétül.
Bakhisz, a bájos, bűvölő hetajra!
Hirét Athénnek ifja, vénje vallja.
Csak Líziász szeretve is hitetlen:
»Óh, mondd, minő varázs lakik szemedben?
Mi kelti ezt a vágyat, mi igéz meg?
Szeretlek, vagy csupán szeretni véllek?
Szép vagy, de tán csupán az én szememben
S másnak Timandra csókol édesebben?
A vér játéka kelti a szerelmet,
S a szépség nem más: puszta árny, lehellet.
Csak volna szíved, volna csak kirakva:
Látnám, az is csak véres húsdarabka.«
Bakhisz nevet: »Bölcs Líziász barátom,
A szépséget ne fürkészd minden áron.
Jer és ölelj; hunyt szemmel higyj a szépbe’,
S ne pillants sanda szemmel lényegébe.
Ha kétkedel, hogy ajkam csókja édes:
A csókhoz, szerelemhez rosszul értesz.
S ha szívem véres húsdarab szemedben:
Megnézheted - mikor majd halva fekszem.«