»Mi van a csillagokban, jó apám?«
Tenger, havas hegy, ember is talán.
»S a kik ott laknak, mondsza, milyenek?«
Gyöngék s halandók, mint az emberek.
»Hisz azt beszélik, eddig ugy tudám,
Csillagba költözünk halál után.«
Nem fűz az éggel össze semmi sem;
Nincs út, mely minket oda felvigyen.
»S mégis beh ragyogók, beh fényesek!
Nem ott kezdünk-e tisztább életet?«
Égből tekintve földünk is ragyog:
De csak távolról, mint a csillagok.
»S csillagja nemde van mindenkinek?
Mondd, jó apám, min ismerhetni meg?«
Óh, balga kérkedés, hóbortos álmok!
A csillagok nagy, végtelen világok.
»Ég abroszán ki jártas vagy nagyon,
Mutasd meg, merre fénylik csillagom?«
Mondom, leányom, semmiség vagyunk,
S nem több: parány a föld is, hol lakunk.
»Sokszor hallottam s magam is hiszem,
Ha csillag hull, emberhalál esik...«
Óh, hogy ez önző, gőgös földi nem,
E törpe fajzat azzal kérkedik,
Hogy egy világ miatta megremeg,
Ha meghal, és bujában tönkre megy!
»Még azt az egyet mondd meg, mennyire
Van a csillaghimezte ég ide,
Hol annyi lángot látok fényleni?...«
Oly távol, elméd el se képzeli.
»Mondj együgyűnek, mégis kétkedem.
Lehet-e távol, mit szemem beér?...«
Hozzád az ég közel van, gyermekem:
Magába’ rejti gyermeteg kedély.