Az Isten hídépítő vas-keze
Kifeszült a mélységek fölé,
Hogy összekössek messze partokat.
S hogy érezzem: a lelkek serege
Egymást keresve rajtam áthalad.
Hogy fogva tartsam őket, mint igézet,
S ne lássák a pokol torkát alattam,
Míg egymás mennyország-szemébe néznek.
Így esnek rajtam át találkozások,
Testvériségek, barátságok, nászok.
S a Hídépítő tudja csak, meg én:
Alattam milyen mély az ördög-árok.
Viadukt vagyok, bús diadalív.
- Repeszt a fagy és elmállaszt a hőség. -
Magamnak: gyötrelem, másoknak: út,
A hídépítő Istennek: dicsőség.
Néha kérdem bűnös-kíváncsian:
Mi lesz, ha egyszer e híd leszakad? -
Kondul a mély, mint megütött harang,
Sziklák között enyészve jár a hang...
S épít a nagy Mérnök másik hidat.
Így is csak elnyeli a messzeség
A rajtam kongó lépések zaját,
Átvonuló seregek dörejét,
Az éneket, a nászi muzsikát.
Én maradok a szürke ég alatt,
Alattam szédítő sziklafalak
Meredeznek tovább...