A küszöb előtt nem két kő-oroszlán Kitátott szörnyű szája vicsorog, - Csak két mimóza-bokor lengedez, Aranyvirágok súgva integetnek:
Vándor vigyázz: poéta lakik itt. A kis nyaraló most oly elhagyott, A zárt veranda csillogó falán, Ezüstfalán áttűz az őszi nap.
Nagy rendet talál, de e rend halott, Halott a szék, halottak a padok, A „terülj-asztalkám” olyan merev, Mintha vendéget sose látott volna, -
Néhány szem szilva búslakodik rajt, S a furcsa merevségben csak ez él, Furcsa, hogy éppen ez él és beszél. Talán a legutolsó uzsonnáról,
Talán a gondról, tán az iskoláról. S még kérdez is, Tőlem kérdi, hogy hova lett, hova A lelkendező gyerek-kacagás,
S a háziasszony nyári mosolya. Én felelek és vigasztalgatom A folyóparti öreg fűzeket. Árnyékuk megnőtt és komorabb lett,
Súlyosan fekszik el a tiszta tükrön, Amit elébük tart az őszi víz. A fürdőzők is vajjon merre vannak? - Amit a folyó néma sodra visz:
Csak egy-egy bágyadt arany falevél. Csak Ezüstországban van vigalom, Pikkelypáncélos nép közt, víz alatt: Ujjonganak kicsinyek és nagyok,
Hogy a poéta nem fog több halat. Már esténként nem áll a méla parton, És nincs kezében a szörnyű horog. - Csak lassan, lassan, balgakedvű nép!
Egyszer csak itt terem, vigyázzatok! A sellő cseng a házikó fölött, Szólongatja a gyermekek nevét, Szeretné csókolgatni lábukat,
Szeretne hancúrozni még velük, Mindhasztalan... Akkor elbúsul, elcsuklik a hangja, És zokog, zokog éjszakákon át,
Míg rámennydörög nagyapja, a gát A túlsó partról: hallgass, kis szamár! Hát nem tudod, hogy mind, mind visszajönnek? Lola pedig, - „a bluetta galamb”
Örökbékében nyugszik a hegyen, Ime, már sír is van, mely ideköt, - És virágos lesz Mindenszenteken. Azért, mert Lola csak egy galamb volt,
S macskaformában jött rá a halál: Szent és igaz a gyermek-kegyelet, Mely fejfát farag, s temetést csinál. Vándor, vigyázz, poéta lakik itt.
És poéta itt asszony és gyerek, - Az őszbesímult házikó előtt Arany mimóza-bokrok lengenek.
Cookies on Poetry Cove