Tizennyolc esztendőnek távolából Jött a leveled, Mint gyermekkorom halk ezüstkacaja, Úgy cseng a neved:
Jolán... Az elillanó évek csolnakán Lelkem mi mindent ringatott azóta, Mennyi álom és mennyi nóta
Kelt és halt el a parttalan vizen, Tizennyolc esztendő hiszen Ugyebár a mi araszos, Dalos, jajos és panaszos
Életünkben egy örökkévalóság?! Mint bedőlt tárnából az ottfelejtett mécs, Most úgy dereng fel Szelíd-halványan az emlékezés.
A neved, Mintha idézett volna szellemet: A rég-voltak körültem tábort járnak, Gyűlnek, kopognak, lengenek az árnyak,
A mélyből zeng sok régi-régi hang, Megannyi elsüllyedt harang, S azt zengi mind, Amire a Te leveled is int:
Hogy „mindnyájunkon betelik a Sors.” Tizennyolc ismeretlen éven át Szó világít-e, gondolat vezet? Tizennyolc ismeretlen éven át
Foghatunk-e mi ketten kezet? Tizennyolc ismeretlen éven át Napfényből, holdsugárból van-e híd? Azt írod Jolán,
Tizennyolc év után Meséljek Néked rólunk valamit. Mesélek hát... Máskép volt hajdanán, Csendes szóval mikor a mesét nékünk
Novemberi vasárnap délután Te mondtad: a mi „nagyobbik testvérünk”. - Mesélem hát, hogy porbaomlott rég A nagyapámék öreg háza,
De még a Hója-erdőben a szél A nyögő fákat épúgy rázza, Mesélem: áll még Dónát, a kőember A hegytetőn épúgy, mint hajdanán,
De egy sziluett hiányzik alóla: A bölcs öreg, szegény jó nagyapám. Most újra zöld a vadszőlős veranda: Forró nyarakon hűs enyhet adó,
Az asztal is még régi tán, de rajt’ Gyümölcsöt már nem főz be nagyanyó. Tőlűnk ment el a mult, vagy mi a multtól, Elváltozott, vagy régi még a Hója?
Én nem tudom. A tornyos villa áll, De rég üres, de rég nincs már lakója. Ki lakta hajdan: mind világgá ment, Sok már csak sírhalom: virágot termő,
Rájok én most gyakorta gondolok Borongva; már egész kis fejfa-erdő. Most „át” gyere: - Ez itt a hintahely, Ez itt a hinta cölöpfája;
A régi még. De ritkán ül bele Jókedv, amely az égig szállna. Most nézz föl. Fényes egy kis-ablak, Némán hajol a zongorára
Egy karcsú lány... Beethoven szenvedélye Kizúg a holdezüstös tájra. Ez - „Sárika, a bájos csöppség.” Tovább meséljem? Meséljek még, megint?
Mondjam, hogy lassan megőszültenek Munkában, gondban édes szüleink? És arról, ki e bús sorokat rója, - Mit tett - hogy élt - hogy számoljak be Néked?
Talán-talán jobb: ne beszéljünk róla. Így tűnnek-mennek lásd, tovább az évek, Jolán - Egy illanó nyár aranycsolnakán -
Meséltem Néked.
Cookies on Poetry Cove