Testből a lélek válni készül, Mint kard, kiröppen hüvelyéből Vajda János: Hosszú éjjel Én nagy rokonom, ó zokon ne vedd, Ha Rád vetem ma borús szememet A hullámok a nagy hajóhoz tolnak,
Futok feléd ma, én magános csolnak. Költő voltál, de ah, hideg e szó, Takarni annyi kínt, tövist, sebet, Elfedezni a megmérgezett forrást,
Ahonnan mégis áldott dal eredt Magadnak pillanatnyi vigaszul, Mint mikor egy parányi fénysugár A feneketlen sötétségbe hull.
Költő voltál, de mily szelíd e szó, Mint zengése halk Ave-Máriának; - Ahol Te jártál, feketék a tájak S a völgyet gomolygó köd fekszi meg.
Költő voltál, de átkozott kezek A mosolyodat is torzzá facsarták. Költő voltál, és én is az vagyok, A mi sorsunkon egy átok ragyog,
Te nagy hajó bár, én csak pici csolnak: A habok egy örvény felé sodornak. A szót, mely másnak oly csengőn, símán jő, Mi törjük, mint a búzát a malomkő.
Más kifele csatáz, de jaj, nekünk Magunkba szúr égő tekintetünk. Mást megvigasztal pénz, asszony: talált kincs, Nekünk az fáj, amire orvosság nincs.
Néz melegen más lepkére, virágra, Mi ketten tudjuk, hogy minden hiába. Nekünk az élet ketrec, fülledt, fojtó, Benn hitek, csókok, nyugodt álmodások:
Mi tépjük véres ököllel a rácsot. Mi érezzük: ez így mindvégig tart, Míg „hüvelyéből kiröppen a kard”! Én nagy rokonom, oh zokon ne vedd,
Ha Rád vetem ma borús szememet, Volt sok testvérnek szép szava is hozzám, De a szívem fölé csak Te hajoltál. A költészet nagy erdejébe jártam,
S a napsugaras széltől messze, benn, Egy sötét úton én Hozzád találtam.
Cookies on Poetry Cove