Vájd ki

És ha megbotránkoztat a te jobbszemed, Vájd ki azt, és vesd el magadtól. - Olvasom százszor is, míg rossz szemem Most minden dérvirágos reggelen

Az Evangéliumra ráhajol. Vájd ki azt és vesd el magadtól... Uram, ezek a kőkemény igék Kegyetlen kéjjel telítenek engem,

S Te tudod, mily keserű elszántsággal Állok néha a szemeimmel szemben, Te tudod, hogy görbülnek ujjaim Ragadozó és vájó mozdulatra,

Hogy macska-körömként, tigris-körömként Körmöm a kínt szememből kikaparja. S a kínnal együtt a szemem világát. Semhogy így lássak, ne is lássak inkább!

Mert botránkoztat az én félszemem, És ha behúnyom, folytatja a másik, És nem láthatok semmit sem olyannak, Amilyen volt, s mire lelkem vágyik.

Zavaros, szürke és ködös tavak Az én szemeim s uszkál nyugtalan. Homályos tükrükön ezer szemét, Én utálom a szememet, Uram!

Utálom, igen, s vadul gyűlölöm, És szégyellem is a szemeimet, Mosatlan, párás börtön-ablakok, S lemosni őket sohasem lehet!

És ha megbotránkoztat a te jobbszemed: Vájd ki azt és vesd el magadtól -: Olvasom, míg átokverte szemem Az Evangéliumra ráhajol.

Jaj, botránkoztat engem mind a kettő. És mind a kettő balga és balog És színre vak és szépségre vak immár S számára csillag hasztalan ragyog.

Hogy nézzek én végtelen éjjeken Rámtekintő édes csillagszemekbe, Hogy nézzek, könyörülő Istenem, Ha ilyen tisztátalan a szemem??!

Vájd ki azt és vesd el magadtól -: Uram, én egyszer csak nekik-esek, És vájok, tépek, irtok, kaparok, Míg nem hagyok, csak véres gödröket!

És akkor talán mögöttük kigyúl, Kigyúl a tátongó oduk mögött Minden jóság, szépség és tisztaság, Mi látó szemem elől megszökött.

Ragyog a harmat és ragyog a dér is És szűzi hamva lesz mindennek újra, Mert az én gonosz szemeim mögött Lappangott minden drága szín megbújva.

S akkor öltözöm tavasz bíborába, Tél fehérébe és ősz aranyába, Felöltözöm a gyönyörű világba S felöltözöm mély, túlvilági kékbe.

Világtalanul, véres szemgödrökkel, Uram, úgy megyek be az üdvösségbe.